Emberevő légiós az aluljáróban

(Jó)pár éve már, hogy elkezdődött a haverkodásom a hajléktalan koldusokkal. (Jó)pár éve aluljárókban töltöttem egész (hó)napokat, s ezalatt bővivel nyílt alkalmam a velük való érintkezésre (ismerkedésre). Persze nem mindegyikükkel alakult ki jó viszony, ugyanis páran megloptak, becsaptak, de jópáran viszont jófejek voltak: dumálgattak velem, s hosszú évekig tartó haverságba kerültünk.
Volt például egy „kedvenc” „barátom”. Mosolyogtunk egymásra, biccentettünk és jó volt minden reggel újra látni. A nevét nem tudtam, de folyton a látókörömben volt: ott feküdt a földön egy papundekli dobozon, a Skála Metrónál, illetve attól azé innén. Egyszer adtam neki egy almát. Pár nappal később meghalt. Nem az almától, hanem a hidegtől. Megfagyott.
Azonban most nem róla lesz szó. És nem csak azért, mert ő már megfagyott. Hanem… de inkább olvassuk el közösen!

A hajléktalanok már akkor is külön kolóniát tettek ki a fővárosban. Jól tudjuk róluk: jellegzetes szaguk van, a róluk elnevezett „hajléktalan-szatyornak” nevezett jutazsákokkal koslatnak szedett-vedett gönceikben, lehetetlenség nem találkozni velük. Együtt élünk a „Fedél nélküli” c. újságjukat kínálgató homelessekkel. Valószínűleg kevesen gondolunk arra, hogy ezeknek az embereknek is volt egy „előző életük”, amikor még nem voltak munka és fedél nélküliek. Élhettek a mienkénél sokkal kalandosabb, élménytelibb életet.

a kép csak illusztráció

a kép csak illusztráció

Beszélgetőtársam egy ízig-vérig magyar, ötvenegynéhány éves, bottal járó, mégsem összetört, tekintélyt parancsoló tekintetű hajléktalan-újság árus. Nyakán – szokás mondani – egy „régi-vágású kardhely” igen szembetűnő, egy tucatnyi öltéssel összevarrt komoly vágás nyoma. „Mi ez?” kérdésemre meglepő módon beigazolódik feltételezésem: állítása szerint a hajdani sérülés valóban egy bennszülött dárdájától származik, méghozzá az Ausztráliától 300 mérföldre fekvő úgy nevezett 34. francia gyarmatról, Új-Kaledóniából.

Akár egy modern Háry Jánossal van dolgom, akár igaz, amit az öregúr mesél, egy százast megért e nem mindennapi történet. Ugyanis beszélgetőtársam csak ennek fejében állt rá a dologra…

Fiatal koromban – kezdi el történetét egy rozsdás bódénak támaszkodva – elég rendesen részt vettem az úttörő-, majd később a KISZ-es életben, de amikor 1968-ban besoroztak… – szája sírásra hajlik. Nem ilyennek ismertem meg. Keményebb legénynek. De aztán rájöttem: az is. Olyan kemény legény, aki vállalja a sírást is – …amikor jöttek az orosz tankok, a szemem láttára lőtték le három iskolatársamat…! – Mondom neki, hagyjuk az egészet, ha ennyire nehezen bírja a visszaemlékezést. De int: – Elmondom, ha már megígértem.

Tehát be akartak hívni, de én megtagadtam. Pontosabban bevonultam én Győrig, de onnan harmadmagammal megpattantam Bécsnek. Ott jelentkeztünk a követségen, ahol javasolták, hogy térjünk haza, mivel otthon vár minket a behívó. Persze maradtunk. Megkerestük a francia követséget, mi őrültek, hogy bevonulunk a légióba. Rögtön kaptunk ingyenes repülőjegyet Marseille-be.

Huszonegy évesen jelentkeztünk a légióba, mint politikai menekültek. Az elő-kiképzés csak fejtágítás volt, aminek az volt a lényege, hogy az ember a becsületéért, illetve a társaiért az életét is odaadja. Utána következett Algériában az úgy nevezett túlélési kiképzésünk, amikor maximális terheléssel menetgyakorlatokat követően kivittek bennünket a sivatagba, ott ejtőernyővel ledobtak mindenkit helikopterből kétszáznyolcvan kilométer távolságra a bázistól, mindössze egy gallon vízzel, ami nem egész három liter, és egy barettal, ami egy oldalfegyvernek számító tőrkés.

Kétszáz kilométerre a legközelebbi oázis. Iránytűt nem adtak, csak egy helyzetjelző karórát, amit végszükség esetén kellett megnyomni, de aki megnyomta, azt kiebrudalták a seregből. Mi szerencsére mind a hárman túléltük. Letettük az esküt, ami annyi volt, hogy eljátszották a francia himnuszt és annyit mondtunk: a becsületért! Semmi több. És akkor ez azt jelentette, hogy kötelező szolgálati idő, öt év. Aki ezt lehúzta, az előtte elkövethetett akármilyen bűnt, a többé nem volt büntethető, mert a légió kiállt érte. De ha arról van szó, hogy bármelyik társa, legyen az akár közlegény, veszélyben van, ő köteles megvédeni, hiszen esküt tett a becsületért.

Először Algírban, majd Egyiptomban vettünk részt felderítő akciócsoportban, ami azt jelentette, hogy segédmunkásként kellett dolgozni egy csomót. Aztán átdobtak bennünket Marokkóba, Rabatba, a tengerpartra, ahol tengerészeti támaszpont van. Mivel Marokkó semleges ország, ezért oda bármilyen hadihajó behajózhat, de csak akkor, ha megkapta az engedélyt a marokkói királytól. Ha ő nem adja meg az engedélyt, akkor minden hajónak kötelessége megtámadni azt, aki ennek ellenére ki akar kötni. A mi hajónkat nem engedte be, éppen csak hogy meg tudtunk menekülni. Ezután kitalálták, hogy bekeményítenek. El kellett mennünk Új-Kaledóniába, a harmincnegyedik tengeren túli francia megyébe, ami Ausztráliától háromszáznegyvenhét tengeri mérföldre van. Úgy is nevezték ezt, a kannibálok szigete. Az út gyönyörű volt.

Odaérve egy kisebb fajta felderítő, ellenőrző járőrre indultunk huszonnyolcan. Amikor a hegyi törzsek területére elértünk, az előretolt bázison senkit sem találtunk. Hiába volt atombiztos a bunker, teljesen ki volt rabolva, se élőt, se holtat nem találtunk. Leadtuk rádión a jelentést, a parancsnokunk úgy döntött, itt töltjük az éjszakát. Ez volt a vesztünk. Ugyanis ekkor egy szempillantás alatt olyan gyors és pontos támadást kaptunk ezektől a kőkorszaki korban élő bennszülött kannibáloktól, hogy például aki a lőállásokban állt, az még nyikkanni sem tudott. Mi éppen pihenőn voltunk a parancsnoki szobában, öten – én akkor már a parancsnoki karhoz tartoztam -, huszonnyolc emberből mi öten éltük csak túl. Amikor betörtek az ajtón, már a többiek nem éltek, mi már csak a kifestett meztelen harcosokat láttuk. Támadtak is. Én a csípőmbe kaptam egy dárdadöfést, illetve a hátamba – a hajléktalan hős lejjebb húzza kopott tréningnadrágját, mutatja a csúnyán összeforradt heget – Védekezni próbáltunk, de mindannyian véreztünk.

A többieket láttuk, az egyiknek a feje volt levágva, a másik úgy tele volt lődözve nyílvesszővel, akár egy sündisznó. Ez késő este volt. Bennünket a fákhoz kötöttek. Megfogdosták a karunkat, mondták, „kái-kái”, de volt egy kövérebb őrmester, rá nem mondták, hogy kái-kái, az zsíros, az nem jó. Csak a sovány húst szeretik. Reggel, amikor feljött a nap, egy hosszú kötelet kihúztak két fa között, és felaggatták sorba a megölt bajtársainkat fejjel lefelé. Velünk szembe fordítva felhasították mindegyik hasát. Kiszedték a májukat és a májukból mindegyikünknek a szájába nyomtak egy-egy falatot. Megmondták, hogy ha nem esszük meg, minket is felkötnek melléjük. Kénytelen voltam mindegyikéből lenyelni egy darabot. Amikor megvoltunk, visszaadták a ruháinkat, sapkáinkat, fegyvereinket nem, csak a baretot, a légiós szuronykést Aztán elengedtek. Kétszáz kilométert kellett gyalogolnunk étlen-szomjan, sebesülten, egymást támogatva. De túléltük.

Egy más alkalommal Mozambikban egy titkos vegyi üzemet kellett felszámolnunk. Az angolok csináltak ott félig vegyi, félig emberi kísérleteket. Majmokat próbáltak mutáció útján visszakeresztezni ember felé. A majom és az ember keresztezéséből előembert akartak létrehozni. Mi, franciák – akkor még én is francia állampolgár voltam –, illetve a vezérkarunk megtudta ezt és a központot meg kellett semmisítenünk. Ötünket kiképeztek, de csak ketten mentünk el oda, én, mivel a végzettségem mérnök – mondja a hajléktalan koldus! – és egy ápoló. Szerencsére sikerült. De hetvenen meghaltak! És az egész berendezés, több mint harmincmilliárd font, megsemmisült.

Később akut maláriát kaptam. Az akkori állomáshelyünkről visszarendeltek. Marseilles-ben kétszer kicserélték a véremet. Különböző nőügyeim miatt jobbnak láttam hazajönni, máskülönben izmos legények kilátásba helyezték, hogy megölnek. Hazajöttem, azonnal fogadott a Honvéd Kórház. Újra teljes vérátömlesztést és egyúttal kettős állampolgárságot kaptam. Eltöltöttem ott négy hónapot, azt hittem, már békén hagynak, de jött egy behívató parancs a Központi Belügyminiszteri Kiképző osztaghoz.

Elmentem, köszöntenek, jónapot, tizedes elvtárs. Mondom, bocsánat, én nem vagyok elvtárs, én még francia állampolgár vagyok és magának hadnagy. Kinevettek, elkezdtek ott nekem szívózni, erre beütöttem az embernek az ötödik és hatodik bordája közé. Rögtön kórházba kellett szállítani. A betegágyon megkérdezte, hát ezt meg hogy csinálta? Mondom, harmincnyolc módja van, hogy hogyan lehet egy embert megölni puszta kézzel. Másnap már hadnagy voltam. A belső karhatalom úgynevezett fekete legényeinek kiképzését kellett csinálnom, egyébként a jelenlegi kiképző tisztek még nálam tanultak. Ugyanazokat a körülményeket meg lehet találni itt, Magyarországon, mint kint, például Algériában.

A Duna-Tisza közén, Nagykőrös és Kecskemét között, a futóhomok vidékén megvan a 42 fok meleg. Víz egyáltalán nincs, így ott is lehet túlélésért gyalogolni 40 kilométert teljes menetfelszereléssel és az egy gallon vízzel. Én csak utánuk mentem és hívtam a kocsit, mert a nagy darab gyerekek nem bírták. Én meg bírtam fél gallon vízzel az egészet. Kérdezték utána, hogy lehet az? Mondtam nekik, én négyszer ennyit csináltam többször is. Három évig kiképző tiszt voltam. Akkor lettem véglegesen minősítve a seregbe. Állandó jelleggel tartalékos vagyok itt is, illetve ott is. Kapom a behívót, nekem azonnal mennem kell, hiába vagyok rokkantnyugdíjas.

Még annyit mondott, az újságáruláson kívül jelenleg is rendszeresen helyzetjelentéseket ír a közhangulatról mind a két irányba. Eléggé alacsony beosztás, de így dolgozik. A lakásából a volt neje forgatta ki, de ez is hosszú történet. Sejthetjük, tudna még mesélni. A légión kívül megemlítette mongol feleségét, Maláj kalandjait, egyébként perfekt beszél több maláj nyelvet, mongolt, franciát, de ennél többet csak egy másik százasért mondott volna el, de annyi akkor nem volt nálam.

5 hozzászólás

  1. Fura figurákkal találkozik az ember, ha kis időt rászán. A Rákóczi úton egy repülőgép-pilóta (!) volt a házi hómlesszünk. Dumáltam vele párszor. Verseket is írt, jó hosszúakat, és el is szavalta iziben. Egész jók voltak, a fickó kivirult, majd folytatta a kukák gondos átvizsgálását.

  2. Eszméletlenül jó ez az írás. Rájöttem, hogy mennyi mindennel és mindenkivel szóba sem állok, és még azt hittem, hogy höhö, én milyen jól kommunikálok. Az igazság az, hogy sokkal több ember van körülöttem mint gondoltam.
    Köszönöm ezt a kis “betekintést” a való világba.
    Amúgy HAJRÁ Zemlényiek!
    Nóra

  3. Nem tudom százalékosan, hogy mennyi hajléktalan hibás abban, hogy oda került, ahol van, de biztos van közöttük sok olyan ember, akinek “csak” nem volt szerencséje! Mivel a középosztályból kezdek lecsúszni, megráz, ez a ma nekem, holnap neked cimű történet. Még a napi piára valót sem tudnám összegyűjteni.
    Tegnap a trolibusz megállóban egy rendezett külsejű, rendezett arcvonású hölgy szólított meg, kérte, hogy segítsek Neki akár 1oo.- Ft-tal, mert nem tudja a gyógyszerét kiváltani. Milyen borzasztó lehet az az út lelkileg, amíg az ember eljut oda, hogy az utcán pénzt kér!
    Egy ismerősöm fogalmazta meg, hogy nem az a sikertörténet, ha valakinek mindig szerencsésen alakul az élete, hanem az, ha elesik, felkel, elesik, felkel, de meddig van ereje az embernek felkelni…..Egyszerü állampolgár vagyok, közelebb a lecsúszáshoz, nem tudok segíteni a bajba jutott embereken. Így struccpolitikát folytatok, ha tehetem nem mozdulok ki a Kodály körönd és a Városliget körnéyékéről. Nem szeretek bemenni a belvárosba, teljesen kiborulok a gazdasági olló egyre nagyobb, gyorsabb nyílásától.A bajokat elfedni szándékozzák a nagy össznépi marakodás állandó szításával.
    Békét, szolidaritást, igazságosabb elosztást kívánok magunknak!

  4. Sziasztok!Van kiút a hajléktalanságból.Én is az voltam 5 évig.Ma van 2 gyermekem és egy szép feleségem.Házam nincs szerintem nem is lesz.De van hol laknom.Én is voltam Jugoszláviába,mint zsoldos (mészáros).Más néven végrehajtó.A rossz az hogy mikor lent vagy sokan csak beléd rúgnak,pedig csak egy hetet próbálna ki más ként látná a hajléktalanságot.Szörnyű a fázás a hulladék evés.5 éven keresztül én lent voltam.

  5. Nem is vagyunk egyedül,ügye?

Leave a Reply to Zahorecz Csaba Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.