Én mindig csodáltam Apuskát. Sokáig éltem abban, hogy Apuska mindent tud, bármit kérdezhettem Tőle, arra egzakt választ adott. Órákat beszélgettünk, mentünk ide-oda, mindenhová vitt magával. Minden tavasszal és minden nyáron elmentünk kettesben csónaktúrára, először kajakkal, később, mikor már kenuztam, kenuval. Lakatlan szigeteket fedeztünk fel, a tavaszi fagyokban mackóban, pulóverben eveztünk, vertünk sátrat sötétben, elemlámpával világítva, de közben Apuska már tüzet gyújtott és főzött valami finom kolbászos rántottát és éjjel úgy aludtunk, hogy felöltözve, hálózsákban, s lábunkat a tűzben melegített féltégla melegítette.

Szombaton tartottuk Marci 15. születésnapját. Marci nagyot nőtt – már ő is sokkal magasabb, mint én. Marci nem velünk lakik, de minden héten látjuk azért. Sajnos Marcinak végig kellett tanulta a nyarat, erről mesélt, meg persze a rollerezésről is beszélgettünk, amit most komolyabban űz. Arra emlékszel, amikor Apuska rollerezett? – kérdeztem Marcitól. Igen, de Marci szerint amit Apuska csinált, az a sima rollerezés, amit meg Marci csinál, az az extrém rollerezés, ahol szaltóznak, ugranak, trükköznek a rollerral. Mi tagadás, Apuska tényleg nem szaltózott, de még csak nem is trükközött, viszont feledhetetlen élményt nyújthatott minden reggel öltönyben, aktatáskával, ahogy végigrollerezett a Rákóczi úttól az Arany János utcáig, az Egészségügyi Minisztérium épületéig.

Rollerezni sajnos nem láttam, csak a minisztériumi asztalának döntve a rollerjét. De ez már régen volt. Kb. 10 éve.  Azonban most Apuska (aki mostanra Marci egyetlen még élő nagyszülője), nagyon rosszul van, már alig van ébren. Marci Apuskát a tanulás miatt tél óta nem látta, akkor benn jártunk nála a Korányiban látogatóban.

„Holnap látogassuk meg mindannyian! – mondtam Marcinak – Reggel felkelünk és átmegyünk Apuskához.”

…Aztán másnap telefoncsörgésre ébredtem. Éjjel sokáig voltam fenn, reggel kábultan vettem fel a telefont. Nulli volt az, az öcsém. „Na, átjössz??” – kérdezte – „Hát…” hebegtem félálomban – „Te azt vágod, hogy Apuska meghalt?!” Kipattantak a szemeim, pillanatok alatt felöltöztem, felpattantam a kempingemre és áttekertem a Rákóczi úti lakásba.

Apuska meghökkentő módon a földön ült arccal az ágyra borulva, akár egy Michelangelo szobor. Az asztalnál ült Nulli, Zsuzsika és a két halottkém. „Jé!” – nézett rám a fiatal orvosnő – „mi már találkoztunk nem is rég! Mikor a fiával üveget nyeltek”.

Tényleg! Mikor első nap aludtunk Barnival a Mária utcában, elmentünk bevásárolni. Először, a saját lakásunkba! Barni vett egy üveg heringet, amit mindketten imádunk, s ahogy hozta fel a lépcsőn, megbotlott, a heringes üveg eltörött, minden ecettől bűzlött, de mivel a heringnél nincs jobb, fent a lakásban felelős lakástulajdonos módjára mind a ketten vígan lakmározni kezdtük a halakat, egyiket a másik után, mígnem mindketten észrevettük, hogy valami kaparja a torkunkat. No, ekkor mentünk el az ügyeletre, ahol ugyanez a dokinő fogadott bennünket, hogy minek ettünk üveget. Most halottkém. Mellette bizarr segítője fehér köpenyben és egész karját beborító színes tetoválással. Felvették a jegyzőkönyvet és elmentek.

Vártuk a hullaszállítókat. Apuska továbbra is ott ült a földön, teste pokrócba csavarva. Néztük, arcán nem látszott szenvedés. Zsuzsika szeme könnybe lábadt. Mondtam neki, Apuskának így a legjobb.

Különös, de három évvel ezelőtt ugyanitt, ugyanezen a helyen, ugyanebben az ágyban halt meg Umm, Édesanyánk, Apuska volt felesége, akit Apuska nagyon szeretett. Akkor, három éve, mikor Nullival úgy döntöttünk, hogy hazahozzuk Ummit a kórházból, Apuska nem bírta nézni, ahogy Umm nem volt tudatánál és össze-vissza beszélt, inkább lementek Zsuzsikával Kókára, a „családi birtokra”. Mi Nullival hol felváltva, hol együtt ápoltuk, etettük, itattuk Ummit, míg két hét múltán mindkettőnk jelenlétében meghalt. Most Apuska fekszik holtan gyakorlatilag ugyanott…

Egy jó idő múlva megérkeztek a hullaszállítók, gallérjukon KEGYELET felirattal. A bádogkaszni nem fért be az ajtón. Sebaj, majd Apuskát megfogják és kiviszik. Lekerült a pokróc, Apuska csontsovány meztelen testével birkózott a két megtermett legény, ugyanis az eltelt órák alatt már beállt a hullamerevség. Megkérdezték, adjanak-e rá ruhát. Kérésre teljesen felöltöztetik, ennek 5000 forint az ára. Apuska úgy távozott, ahogy jött 1946 május 16-án.

Zemlényi-Kovács András szülei egy irodában dolgoztak a II. világháború előtt. Apja tisztviselő, anyja titkárnő volt. Mindketten jóval túl a harmincon vágtak bele a gyerekvállalásba, ami nem is ment könnyen. Első gyerekük több év sikertelen próbálkozás után végül a budapesti ostrom alatt látta meg a napvilágot. Bár óriási szeretetben fogadták, mivel akkoriban nehéz volt gyógyszerhez, tápszerhez jutni, kis idő múlva éhen halt. A gyászt és a felszabadulást követően anyja ismét teherbe esett, s megszületett a várva várt kisfiú, kicsit pótolva az elvesztett bátyját, jobb kedvre derítve szüleit. András.

Szeretetteljes, de szigorú nevelést kapott. Mivel budai lakásuk megtetszett egy szovjet tisztnek, őket kitelepítették Csanádapácára, ami még Szegedtől is jó messze van. Kemény világ volt, de ezt ő gyerekfejjel nem élte meg tragikusan. Mivel anyja megbetegedett, apjának egyedül kétkezi munkával kellett eltartania a családot. Aztán visszaköltöztek a fővárosba, de már nem a régi életszínvonalon éltek. Andris anyjától ekkor tanult meg főzni minimális hozzávalókból fenséges ételeket. Továbbra is szigorúan fogták: kitűnő tanulónak kellett lennie, ugyanakkor ő is besegített: vagont pakolni, krumplit, tüzelőt cipelni, és ami adódott.

Ügyeskezű volt, vonzódott a képzőművészet felé, azonban szülei anyagi helyzete miatt közgazdasági technikumba járt és ezen a vonalon is maradt élete végéig. A technikumban volt osztálytársa Korompai Mariann, aki az első években – mesélték – megvédte Andrist, akit alacsony termete miatt bántottak, pár év múlva viszont András túlnőtte egykori védelmezőjét, megkérte Mariannt, s el is vette feleségül.

Ekkor már mindketten dolgoztak: Mariann titkárnő lett, András már 1964-től revizorként  működött egészségügyi vonalon, majd 1968-ban az Egészségügyi Minisztériumban kapott állást, miután estin elvégezte a jogi egyetemet. Katonaként is az egészségügyben dolgozott, de nem végzettségéhez hűen jogászként, hanem szanitécként. Például foghúzó csipeszét sokáig őrizgette és mutatta nekünk.

Igen, mert az esküvő után egy évvel megszülettem én, majd két évre rá az öcsém…facsiga. Apuska engem állítólag születésemkor nevezett el Jegenyének, amit minden ismerős megtanult. Öcsém a Majóni becenevet kapta. Az egész minisztérium minden dolgozója megtanulta, hogy a Zemlényi-Kovács András két fia a Jegenye és a Majóni, a rendes nevünket sokan máig se tudják.

Apuska az évek során egyre feljebb került a ranglétrán: revizorból előadó, osztályvezető, majd főosztályvezető lett. A minisztériumban élte a fél életét, de lehet, hogy még többet. Sokáig az Akadémia utcában, majd az Arany János utcai épületben. Mi is kívülről fújtuk az összes főnöke, kollégája nevét, hiszen egész nap róluk volt szó, telefonon, személyesen, megállás nélkül. A minisztérium óvodájába jártunk az Aulich utcába, a minisztérium üdülőibe, Békásra és Lellére, amiknek nem mellékesen Apuska volt a feje, úgy is mondhatnám, „alája tartoztak”. Irénke, aki Lellén dolgozott éveken át minden nyáron, azon a már-már fülbántóan éles hangján kiabálta, ha meglátta Apuskát, hogy „itt a NAGYFŐNÖK!”

Felejthetetlen évek voltak azok. Felsorolni is nehéz lenne azt a sok Május elsejét, amit együtt töltöttünk a Minisztérium dolgozóival és azok gyerekeivel, a rengeteg kirándulást, tábortüzezést, ahol mindig Apuska éles hangján lehetett hallani a mozgalmi dalokat. Apuska lelkesedése nem ismert határokat. Mindig benne volt a röpi csapatban, pingpongozott szájából kilógó Munkással. Mindenhol, ahol csak lehetett, ő főzött és harsány jókedve jeléül mindenkit megörvendeztetett mindent átható nevetésével.

Imádta a zenét, elsősorban az 50-es évek amerikai rock and rollját, Jerry Lee Lewist, Del Shannont, Little Richardot, stb., de a Beatlest nemkülönben, s az Illést. Remekül táncolt, bulikat rendezett a minisztériumban, illetve otthon is, ahol természetesen ő főzött, de ő cipelte haza a sok rekesz sört is, és elvághatatlan füstfelhőben, alkoholmámorban, amiből mi, gyerekek még nem sokat érzékeltünk, csak láttuk a sok vidám embert, hallottuk, hogy bömböl a zene, láttuk, hogy mindenki táncol és hogy mindenki jól érezi magát.

Én mindig csodáltam Apuskát. Sokáig éltem abban, hogy Apuska mindent tud, bármit kérdezhettem Tőle, arra egzakt választ adott. Órákat beszélgettünk, mentünk ide-oda, mindenhová vitt magával. Minden tavasszal és minden nyáron elmentünk kettesben csónaktúrára, először kajakkal, később, mikor már kenuztam, kenuval. Lakatlan szigeteket fedeztünk fel, a tavaszi fagyokban mackóban, pulóverben eveztünk, vertünk sátrat sötétben, elemlámpával világítva, de közben Apuska már tüzet gyújtott és főzött valami finom kolbászos rántottát és éjjel úgy aludtunk, hogy felöltözve, hálózsákban, s lábunkat a tűzben melegített féltégla melegítette.

Az izmaimat rendszeresen mérte, méghozzá ugyanazon a lapon egész életemben. Fertelmesen csúnya, olvashatatlan írása volt egyébként, de több hibájával együtt ezt is elfogadtuk. Mert Apuska kiemelkedően aranyos volt. A kenuversenyeimre eljött és a parton végig a hajónk mellett szaladva a 2000 méteres távot kiabálta a nevemet, biztatott minket, engem. Tudatosan etetett (húst hússal), figyelte az edzéseimet.

Anyukámmal, akit ekkor Zuminak hívtunk, Apuska minden nap összeveszett. Egész gyerekkorunk kiabálásban telt, de ezt, vegyítve a jó élményekkel, ki lehetett bírni. Azt mondom, jó gyerekkorom volt, nem cserélnék senkivel.

1985-ben, mikor Ő 39 éves volt, én 15, történt meg velem a baleset, ami próbák elé állította az egész családot. Feltétlenül el kell mondanom, hogy azt, hogy végül is kijöttem belőle, nagyrészt Apuskának köszönhetem. Köszönöm is, s az erőt is, mely segített átvészelni a nehezebb szakaszokat. Mindent megmozgatott, csak hogy jobb helyekre, jobb szakemberek keze alatt jobb ellátásban részesüljek. Lelkesedése nem csökkent, bár voltak keményebb időszakaink is. Apuska érthető módon belerokkant ebbe a nem várt élethelyzetbe és bár kifelé továbbra is az örökös optimista jókedvű ábrázatát mutatta, felém is, de azért én láttam, hogy nagyon megviseli, nehezen tud felette napirendre térni.

1987-ben még elmentünk csónaktúrázni, de mivel annyira kikészítette az irántam való aggódás (amit persze leplezett), hogy többet nem mentünk, hanem pár év múlva vásárolt egy parasztházat Kókán kisebb földterülettel és oda járt le inkább az általa is felettébb kedvelt Duna helyett.

Időközben szüleink elváltak és különköltöztünk. Az eredeti tervvel ellentétesen én nem Apuskával, hanem Ummal laktam együtt, hiszen míg Apuska keménységre, önállósodásra nevelt, Ummi az anyai gondoskodást helyezte előtérbe, s úgy gondolták, hogy nekem inkább az utóbbira volt szükségem. Ettől kezdve valamivel ritkábban találkoztunk Apuskával, főleg a minisztériumban, ahol mindenki ismert, mindenki szeretett, Apuska pedig vidáman büszkélkedett mindenkinek az éppen velem történt eseményekkel.

Apuska, mint már hosszú évek óta gazdasági igazgató ismerte a minisztérium épületét, mint a tenyerét, de az üdülőket is, kívül-belül mindennek a tudora volt. Úgy is aposztrofálta magát, hogy ő a házmester. Minden dolgozót ismert. Több minisztert is túlélt, a legmagasabb körökben mozgott mindig öltönyben, nyakkendőben, de a fűtőkkel is jóban volt, a melósokkal is megtalálta a hangot, a közvetlen kollégákkal teljesen családias viszonyban éltek – Apuskát minden kollégája Apuskának szólította a minisztériumban! -, jó hangulatban dolgoztak a második emeleten. Néha fölötte, alatta cserélődtek az emberek, azonban Ő mindig maradt a helyén.

Pár évvel később az esküvőmre is eljött „a fél minisztérium”, de az egész gazdasági osztály mindenképpen ott volt. Az esküvői vacsora és buli is a minisztériumban volt. Később megszületett gyerekeimmel is gyakran jártunk a minisztériumban, mindenki ismerte, imádta őket, rajongott értük. Olyan volt nekünk a minisztérium, mint a második otthonunk. Apuska úgy odatartozott, mint az órához a mutató. Apropó, Apuska minden nap „hajnalok hajnalán” már bent volt és sokszor késő estig bent maradt. Ő volt az, akit mindenki ismert, aki mindenkit ismert, akire mindenki számíthatott, aki mindenkinek segített, akit mindenki szeretett. Ezért érte váratlanul, amikor 2002-ben közölték vele, hogy fel is út, le is út.

Senki se értette, hogy ilyen megtörténhet. Apuskának óriási búcsúztatót tartottak a minisztériumban, ahol Apuska egy nagyméretű fényképalbumot kapott, amibe rengetegen beírták, milyen szívesen emlékeznek Apuskára.

Természetesen egy segítő kéz hamar jött. Egy régi barát a Traumatológiáról állást kínált Apuskának, így az ottani főigazgató jogi tanácsadójaként folytatta munkáját, s akkor jött rá, mennyivel jobb ott, mint a stresszel teli hétköznapok a minisztériumban, ahol 33 évet lehúzott. Különösen azzal a kedvezménnyel, hogy Apuska csütörtökön munka után már utazott le Kókára és onnan csak vasárnap este jött haza Zsuzsikával, aki ekkor már több éve életének társa volt.

Mennyi-mennyi tömérdek időt, pénzt, energiát tett bele abba az eredetileg kis jelentéktelen kókai vályogházba, csak a jó Isten tudja, de ami biztos: Apuska Kókán ismét kivirult. Mindenkinek elbüszkélkedett a helyben termett paradicsomaival, tökeivel, cseresznyefáival és az időközben hatalmasra nőtt diófájával. Kókán megvendégelte régi minisztériumi barátait, kollégáit, régi és új ismerőseit, mert ekkor már ő is kókainak vallotta magát és a helyiek is befogadták. Természetesen sok ottaninak is segített, és aki hozzá betért, biztosan nem távozott száraz gigával.

Az én munkahelyeim jelentős részét is Apuska szerezte ismerősei révén. Kaparós sorsjegy-árusként én is mintegy két évig dolgoztam a Traumatológián. Ebben az volt a legjobb, hogy újra nap, mint nap találkoztam Apuskával, hétvégén pedig gyakorta mentünk Kókára az egyre cseperedő fiaimmal. Kicsit „újra” Apuska gyereke lettem, például gyakran lehordott, hogy miért kések el a munkahelyemről, mikor ő 40 év alatt egyszer se késett el. De az ilyeneknek én örültem, hiszen így újra lehetőségünk nyílt az apa-fiú kapcsolatra.

Aztán megszűnt a munkalehetőségem, de egy kis idő múlva Apuska is elment – most már ténylegesen is – nyugdíjba. A pesti lakásából, ahol Zsuzsikával ketten laktak, leköltözött Kókára, ami mindig nagy vágya volt, azonban ekkorra sajnos egészsége is ingadozni kezdett. Kivéve, ha a Traumatológiai Intézet saját zenekara, a Dr.Rock koncertet tartott, mert ilyenkor Zsuzsikával úgy ropták a táncot, mint a hőskorban. Törzshelye továbbra is a kókai „kerék” nevű kocsma volt, ahová Kókára menet, vagy éppen onnan jövet mi is gyakran betértünk. Otthon a főzés, a TV és a számítógép – ezek alkották Apuska életét a Kőbányai sörön és a Sophiane cigarettán kívül.

Kókán ezek mellé jöttek a macskák, a „tyukok” és a kacsák. Ahogyan annak idején a minisztériumban Apuska asztala fölött minden egyes dolgozó bérezéséről, most a tyúktojásokról lógtak listák a konyhaajtóra ragasztva. Ez a kókai toldozott-foltozott kulipintyó sosem készült el, mindig hozzá lett építve, át lett alakítva. 1990 óta hol egy konyhával lett több, hol egy fürdőszobával, zuhanyzóval, hol egy balkonnal, hol palatetővel, hol az emésztőgödröt betonoztatta, hol a budit bontotta le, hol a cseresznyefák közé termett hinta a szomszéd gyerekeknek, hol tyúkól épült, fészerrel és WC-vel, hol kacsaúsztató. Jó volt Apuskát nézni, ahogy tevékenykedik, szereti Kókát, Kóka meg szereti Apuskát.

Aztán eljött az idő, hogy Apuska rosszabbul lett, méghozzá annyira, hogy kórházba kellett mennie. Egy ideig még Kóka és a kórház között ingázott, de hamarosan rá kellett döbbennie: legjobb lesz, ha végleg visszaköltözik Pestre. Gyakran kellett bevonulnia a Korányiba. A kórházban kemoterápiás kezelést kapott, a haja, a szakálla kihullott – úgy nézet ki, hint Gandhi. Jó darabig jól volt, de aztán Apuska egyre többször lett rosszul, már nagyon nehezen és bizonytalanul mozgott, szédült, tolókocsiban ült és csont-soványra volt fogyva.

Karácsonykor szerencsére valamivel jobban lett, így Zsuzsikával fel tudtak jönni öcsémékhez, náluk ünnepeltük a szentestét. Együtt volt a család, Apuska összes utóda: öcsémmel mi ketten, az én fiaim, Barni és Marci, illetve öcsém ikrei, Nándi és Buda.

Januárban ránk ijesztett: az orvosok szerint Apuskának maximum 3 hónapja van hátra. Mivel Zsuzsika dolgozott, természetesen elvállaltam, hogy Apuskához költözöm és segítek neki. Azonban pont az odaköltözésem utáni napon elcsúsztam a jégen, ráestem a hátamra, moccanni se tudtam hetekig. Ekkor már fél éve Andinál laktam, onnan hívogattam Apuskát, hogy nem hiányzom-e neki. Elég kínosan éreztem magam, hogy éppen most, amikor szükség lenne rám, akkor robbanok le hetekre. De Apuska mindig azt mondta, meg tudja oldani.

Aztán mire lábra tudtam állni, már Apuska is sokkal jobban volt. Valamelyest erőre kapott. Minden másnap mentem hozzá, tolókocsival letoltam a közeli kocsmába, ott megivott egy-két sört, aztán hazatoltam. Sosem értettem, mi a jó a kocsmában, de most először nekem is jó volt, hiszen a kocsmában nem volt TV, csend volt és Apuskából végre ki tudtam csalni néhány szót. Nem is emlékszem, mióta van így, hogy mindenütt bömböl a TV, minden szobában, még akkor is, ha Apuska alszik. Ilyenkor, ha levettem a hangját, Apuska fölriadt, hogy mi történt!? Viszont most a kocsmában végre csend volt!

Tudtam, hogy ki kéne használni ezt a ritka alkalmat, de semmi épkézláb nem jutott eszembe. Általános dolgokról beszéltünk. Apuska mondta a kocsmárosnak, hogy szerinte azért nincs rajtunk kívül senki a kocsmában, mert nincs TV. Ilyen csendes alkalom csak egy volt még: pár hónappal ezelőtt a Korányiban, ahol Apuska szintén rettenetesen unta magát. Itt ugyan elég gyakran volt látogatója, régi kollégák, barátok, de egy téli nap kettesben ültünk a nyitott folyosón. Ott lehetett cigizni ugyanis. Adu-ász témáról kérdeztem, amiről előre tudtam, szívesen beszél. Megkértem, mesélje el, hogy annak idején Lellén mitől volt olyan felejthetetlenül isteni a konyha. Elmesélte, akkor még nem előrecsomagolt kaják voltak, hanem a környékbeli asszonyoktól szerezték be a háztáji zöldséget, tojást, húst, de még a konyhán is ugyanezek a környékbeli asszonyok főztek. Apuska teljesen belelkesedett! Mesélt a május elsejékről, november hetedikékről, a minisztériumi kollégákról, a kirándulásokról, meg még sok mindenről.

Apuska a Rákóczi úton lakott, de időnként be kellett vonulnia a kórházba. Viszont a kórházban még tovább romlott csak, otthon pedig javult! Érthető, hiszen otthon szakszerű kúrát végzett minden nap: sör, cigaretta, unikum plusz TV és számítógép. Így szerencsésen túlélte a saját halálát és májusban Kókára a saját lábán ment le vonattal! Addigra sajnos a gaz már mindent ellepett, a tyúkól üresen árválkodott, a vityilló belül se volt valami lélekemelő, de Apuskával mégis megtelt a ház! Jött pár kókai ismerős, Apuska főzőcskézett, de főleg aludt.

Pesten a kocsmába is tolókocsi nélkül jártunk ettől fogva, bár mindig mellette voltam. Nulli is hetente többször járt Apuskához, ő vette a sok sört, én pedig váltottam vissza az üres üvegeket ugye. Egész nap nonsztop üvöltött a TV. Apuska jól volt, fogadta a vendégeket, bár egyre kevesebben jöttek.

Nagy álma volt újra lemenni Kókára. De amikor kérdeztük erről, azt felelte, hogy már a WC-re se tud kimenni, nemhogy Kókára! Úgy volt, hogy reggel Zsuzsika ellátta sörrel, cigivel, gyógyszerekkel: mindent odakészített neki, elment dolgozni, én délután 1-2 felé felmentem hozzá, ott voltam vele néhány órát, aztán vagy jött Nulli, vagy Zsuzsika, így hazamentem az új lakásunkba, ahová Apuska sajnos nem tudott eljönni. Amikor nála voltam, többnyire azt kérte, simogassam a hátát, vagy masszírozzam. Leültem mellé, simogattam a hátát, közben persze ordított a TV, beszélgetni nemigen tudtunk volna, de aztán rájöttem minden szónál többet ért ez a simogatás. Hogy mellette lehettem, és hozzá érhettem, érezhettem vézna testének simaságát, puhaságát.

Augusztus elején egy hétig tart a Sziget fesztivál. Itt részt veszek egy produkcióban, amit nem tudtam lemondani, így egy hétig nem láttam Apuskát. A szigeten láttam egy zenekart, mely rock and roll zenészeket utánzott. Nagy hatással volt rám, mikor egy Jerry Lee Bence nevű alak egy híres Jerry Lee Lewis szám után felgyújtotta a zongoráját. Visszaemlékeztem arra, mikor még újságíró koromban, a kilencvenes években szereztem két jegyet Jerry Lee Lewis koncertjére és elmentünk Apuskával. 8-ra volt meghirdetve, aztán éjfélre meg is jött Jerry magánrepülőgéppel, de érdemes volt rá várni. A koncert után gyalog mentünk haza Apuskával – de jó volt! Meg a Little Richardra is elvittem és jó volt látni, hogy tetszett neki.

De ezek már rég voltak, 2011 augusztusában Apuska fél napokat átaludt. Öröm volt, amikor megkért, hogy vegyek neki bélszint. Sehol nem volt, pedig rengeteg üzletet bejártam. Végül valami szintén nagyon jó húst sikerült vennem neki, s Apuska készített belőle tatár biefsteak-et, ami mindig is nagy specialitása volt. Egy papírra felírta nekem, hogy mit vigyek be a konyhából. Ott vágta a hagymát a kishokedlin, meg a húst is. Valami isteni lett!

Ugyanígy kért tőlem néhány nappal később padlizsánt is. Azt könnyebben kaptam, vittem neki nagy örömmel. Másnap délelőtt éppen a József körúton bicikliztem, mikor megszólalt a telefonom. Apuska volt az. Azt mondta, már egy órája próbálja begyújtani a sütőt, menjek már fel hozzá. Felmentem és begyújtottam. Akkor készítette a padlizsánt, ami pár óra múlva már készen is volt és mennyei ízű lett!

Következő héten Zsuzsika szabadságon volt, ezért nem mentem minden nap. Azért felmentem egyik nap Zsuzsikával beszélgetni – természetesen Apuskáról, hogy milyen jó, hogy Apuska itthon van, mert annál nincs rosszabb, mint kórházban lenni. Zsuzsika mondta, hogy ha viszont valami történik Apuskával, akkor jogi kötelességünk bevitetni őt a kórházba. Erre nem mondtam semmit, csak gondoltam, hogy ezek már régen nem olyan szintű dolgok, ahol számít a „jog”. Apuska ekkor már hosszú hetek óta alig evett valamit, sőt, már sört is alig ivott. Zsuzsika azt mondja, éjfélkor még beszélgettek, tudatánál volt, de reggelre már az ágyára borulva talált rá.

Apuska, jó utat kívánunk Neked, nagyon-nagyon szeretünk!! 🙂

 

Meder, Nelli, Zsuzsika, Andi, Barni, Marci, Ildikó, Buda, Nándi, Tenzi és Zente – legkisebb unokáid (“lapzárta után érkezett” Keve nevű KIϟϟunokád)

 

 

Apuska leszármazottai: