Öbölkör sajtóbemutató – kenuzás az Öbölben + búcsú Mészöly Gábortól

A nyár nekem nem pihenéssel telik, hanem munkával. Tavaly ősztől idén június végéig forgatókönyvírással foglakoztam, aztán egy új könyv kiadását készítettük elő öcsémmel, majd követezett a minden évben ismétlődő dedikálás: a könyveimet árultam a Deák téren bő egy hónapig. Igaz, hogy idén először Tenzivel ketten elmentünk nyaralni 4 napra, ami azért fantasztikus, mert Tenzi életének 9 éve alatt, most először volt nálam egy teljes hétig! Badacsonyban voltunk. A Balatonba csak egyszer jutottunk be max. két órára, de a panzióban is volt medence. Nagyszerűen éreztük magunkat.

Tenzi Waldorf iskolába jár, és ott van egy anyuka, Zsuzsi, akivel jóban vagyok. Ő is szinyeis volt, mint én, és persze olvasta és imádja a Hoppárézimit. Ő mesélte, hogy van egy panziójuk Badacsonytomajon, ahová lemehetnénk Tenzivel négy-öt napra. Kihasználtam a lehetőséget, de az első szempont az volt, hogy ott legyen Nórika, Zsuzsi lánya, ugyanis Tenzinek nagyon fontos, hogy mindig legyen egy (lehetőleg vele egykorú) barátnő. Nórika egyébként mindig úgy köszön nekem, ha a suliban találkozunk, hogy „Szia Zézé!”, ami egy nyolcéves lányka szájából fura, de biztos Zsuzsitól hallotta, hogy ez a becenevem. Szerencsére megtudtam, hogy Nórika is ott lesz a panzióban, amikor mi is.

Miközben terveztem a balatoni nyaralást, készültem az idén megjelenő új kiadású Öbölkör című könyvem megjelenésére is, ami a nyári Deák téri dedikálással esik egybe augusztusban. Öcsém készítette a borítót, a tipográfiát, én pedig átolvastam, némileg átdolgoztam és ugye képeket válogattam, és kép alatti szövegeket fogalmaztam. Tavaly jelent meg új kiadásban a Törj át az üvegfalon (a 3. könyvem), ugyanígy színes képekkel, idén az Öbölkör (a 4. könyvem), így már minden eddig megjelent könyvem kapható lesz, ami azért fontos, mert nagy dobásra készülünk: a Hoppárézimi című egész életemről szóló egész estés filmre, melynek forgatókönyvén dolgoztunk idén egész első félévben Tóth Barnabás rendezővel közösen. Furcsa, de Tóth Barnával éppen az Öbölkör eredeti kiadásának dedikálásán találkoztam először, 1999-ben!

Ezt a forgatókönyvet, amin Tóth Barnával dolgozunk, már 1996-ban megírtam, de csak tavaly (2020-ban) fogadta be a filmintézet, azonban most is csak fejlesztésre, vagyis még alakítani kell rajta. A forgatókönyv legújabb változatán dolgoztunk Tóth Barnával tavaly ősz óta. Tóth Barna fogja a tervek szerint rendezni a Hoppárézimi mozifilmet. Ő rendezte 2019-ben az Akik maradtak.at, 2018-ban a Szüsotázst, mindkettőt beválasztották az Oscar díj szűk listájára. Szintén ő rendezte az Újratervezés című rövidfilmet 2012-ben, melyet a sok díj mellett irgalmatlanul sokan néztek meg a YouTube-on. De ugye mi már 1999 óta barátok voltunk. Ekkor hozta el nekem 7 audio kazettán a Hoppárézimit hangoskönyvben. 22 év telt el azóta.

Nyár elején volt a forgatókönyv új változatának leadási határideje. Mikor végeztünk, az Öbölkör új kiadásán dolgoztunk öcsémmel, amikor is a facebookon jelentkezett Perjés János, a Spirit színház igazgatója, hogy elkészültek a Hoppárézimi színdarab felújításával. Várnak a próbákon, mert július elején bemutatják három egymást követő napon. Perjés János idén januárban keresett meg, hogy eljátszhatják-e a Hoppárézimi színdarabot. Megmondtam neki, a Hoppárézimi színdarabot nem én írtam, hanem Mészöly Gábor, könyveim szerkesztője. Őt azonban nem találtuk meg, de én mondtam, Gábor biztosan beleegyezik. Mi Barnával a forgatókönyvet gyepáltuk, mással nem értem rá foglalkozni, ezért júniusban meglepett Perjés jelentkezése. Elkészültek a színdarabbal. A próbákon szembesültem azzal, hogy nagyon jó volt, hogy ott voltam, mert a színészeket és a rendezőnőt is tudtam jelenlétemmel támogatni, és pár tanácsot így is adtam, ami szerintem jól jött nekik. A színészeket biztos feldobta. Úgy kezeltek, mintha én lennék a darab szerzője (szerző – yeah!), alig győztem szabadkozni, hogy én csak az alapművet írtam…

A próbák után mind a három előadáson jelen voltam, közben a színészekkel összebarátkoztam, különösen az Apuska szerepét játszó Tóth Józseffel. Ez azért különösen furcsa, mert 1990-91-92-ben, amikor az eredeti Hoppárézimi színdarab ment a Madách Kamara Színházban (ahol most az Örkény Színház működik), akkor éppen Apuska figurájával nem voltam megelégedve. A színdarab ugyanis teljesen más, mint a könyv, és még inkább eltér a valóságtól. Nagyon rosszul esett, hogy Apuska a színdarabban lúzer kispolgárként lett ábrázolva, miközben én apukámért (Apuskáért) teljes szívemből rajongtam, életem hőse volt. Ezt hosszan lehetne részletezni, hogy miért történt, de a lényeg, hogy hiába voltam jóban az összes színésszel (Ternyák Zolival, Györgyi Annával, Schnell Ádámmal, Tóth Enikővel, stb.), hiába éreztem jól magam az összes előadáson (70 előadásból 50-en én is ott voltam), s hiába tudom, hogy nem mindennapi, hogy valakit már húsz éves korában játszanak egy színházban – velem ez mégis megtörtént -, de a Hoppárézimi színdarabot nem tudtam elfogadni Apuska ábrázolása miatt.

Tíz évvel később Székesfehérvárott felújították a darabot, aztán újabb tíz év múlva – úgy tűnik, tíz évenként merül fel valakiben a Hoppárézimi színdarab felújítás gondolata -, Bencze Ilona jelentkezett, hogy az ő rendezésében a Karinthy Színházban állna színpadra a Hoppárézimi, mit szólok? Ez miattam meghiúsult, mivel édesapám, Apuska, éppen akkor haldoklott, meg volt más is, amit nem részletezek, de nemet mondtam az ország elsőszámú színésznőjének. Ezt ma már nagyon bánom.

Bencze Ilonával egyébként nagyon jól egymásra találtunk, mikor az eredeti darabban ő játszotta anyukámat, becenevén Ummot. Különös, de már a próbák és főleg az előadások (sok!) alatt is „valódi” anya-fia kapcsolatban beszéltünk egymáshoz, ami nekem jól esett, sőt, miután a darab már lekerült a színről, s néha találkoztunk, akkor is ”Csuri madaram”-nak szólított, mint a színdarabban, illetve ahogy az igazi Umm az életben, és én Bencze Ilonát Ummnak, de nem csak szóban, hanem így is éreztem.

Bocsánat, hogy kicsit ugrálok az időben, szóval idén (2021) januárban én már javában a Hoppárézimi mozifilm forgatókönyvén dolgoztam Tóth Barnával, amikor egy veszprémi társulat művészeti titkára keresett fel facebook chaten, hogy az igazgató műsorra szeretné tűzni az eredetileg 2013-ban Kassán bemutatott Hoppárézimi című monodrámát, mely az eredeti, általam írt naplóregény soraiból állt. Ezt is kénytelen voltam visszautasítani a forgatókönyv-írás miatt, mivel a próbákon feltétlenül „ocrettem volna lenin” (gy.k.: ott szerettem volna lenni) Veszprémben.

Fura, hogy hosszú évekig senkinek se jutott eszébe a Hoppárézimi, idén pedig, amikor nem kevesebb, mint 25 év után végre befogadta a Filmintézet a Hoppárézimi filmet, most rögtön akadt volna több érdeklődő is. Ezután jelentkezett Perjés János a Spirit színházból, közvetlenül a veszprémi sztori után, hogy ő a Hoppárézimi színdarabot szeretné felújítani. Ezt Mészöly Gábor írta, és az is igaz, hogy a Hoppárézimi című könyvem alapján, az én soraimat beleszőve…, de mégse minden ponton számomra kedvesen, … de ebbe nem akartam beleszólni, kekeckedni. Ráhagytam Perjés Jánosra. Mészöly Gábornak írtam, nem írt vissza. Hívtam, nem vette fel. De mi ugye a forgatókönyvön dolgoztunk Tóth Barnával. Június elején volt a leadási határidő, a körül jelentkezett újra Perjés, hogy elkészültek a darabbal, elmehetnék megnézni. Én kaptam magam és elmentem a Margit híd budai hídfőjénél lévő kicsi Spirit színházba. Először csak Perjéssel találkoztam és a rendezőnő Szitás Barbarával. Mondták, lesz három előadás, három egymás követő napon, előtte pár próba, amikre akár el is mehetek.

Már az első próbán kitörő örömmel és twisztelettel fogadtak a színészek, ami nagyon jól esett. Már akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy mivel én nem adtam oda Perjésnek a saját szövegkönyvemet, amit 1990 óta őrzök, a Spirit színház színészei a teljes eredeti Mészöly Gábor által írt szöveget vették alapul. Eközben a nálam lévő példányban a Madách Színház-beli Hopppárézimi színdarab rendezője (Huszti Péter) és színészei által kijavított, kihúzott párbeszédek tucatjai voltak, sőt, előfordult, hogy teljes jeleneteteket hagytak ki az eredeti szövegből a Madách Kamaraszínházban. Így most a Spiritben bizonyos értelemben egészen új darabot láthattam már a próbafolyamat alatt is. De tetszett, és magával ragadott.

Különösen a szülők játéka fogott meg. Kettejüknek van egy nagy jelenete, ahol arról van szó, hogy attól, hogy a fiukat, ZZ-t, vagyis hát tulajdonképpen engem, ugye ért ez a baleset, amitől járás-, mozgás- és beszédképtelenné váltam, s ettől a szüleim élete is gyökeresen megváltozott. Attól függetlenül, hogy ők változatlanul tudtak járni, beszélni, mozogni, a fiukkal történt baleset miatt az ő életük is megnyomorodott, nem mehettek sehová, nem csinálhatták azt, amit szeretnének, amit a baleset előtt csináltak – tulajdonképpen az én kiszolgálóimmá váltak. Ez a jelenet például kimaradt az 1990-től 92-ig a Madách Kamarában 70-szer nagy sikerrel játszott, illetve a TV-ben is sugárzott Hoppárézimi színdarabban. Tóth Józsefnek és Gyebnár Csekkának, akik Apuska, illetve Umm szerepét játsszák a mostani darabban, ez a kedvenc jelenete, és ezen az első próbán megköszönték nekem, hogy a szüleimre is gondoltam a színdarab írásakor.

Közöltem velük, hogy ezt a színdarabot nem én írtam, hanem Mészöly Gábor, könyveim szerkesztője, aki szerintem a saját gondolatait vetette papírra, hogy ő, Mészöly Gábor, hogyan viselkedne hasonló szituációban. Gábor szerintem szüleimet csak kívülről figyelte, ahogy engem is. Mészöly Gábor az egész történetet úgy fogalmazta meg, hogy az egy átlagos család átlagos érzéseiről szóljon, akik belekeveredek egy ilyen élethelyzetbe, mint amibe mi 1985-ben, hogy mindenki bele tudja magát élni, azonosulni tudjon a szereplőkkel. De ahogy elmondtam, hogy nekem az eredeti 1990-es előadásban nem tetszett Apuska megformálása, a Spirit színházban viszont sokkal hozzám közelebbinek éreztem az előadást, különösen Tóth József, Jocó játékát. Pedig néhány különbségtől eltekintve ugyanaz a darab most is, mint egykor. Időközben sikerült elérni telefonon Gábort. Meglepődött, de éreztem, hogy örül annak, hogy újra játsszák a Hoppárézimit. Beszélt Perjéssel is – Gábor imád sztorizni -, aztán mi is beszéltünk, azt hiszem, sikerült jókedvre deríteni őt.

A legelső (premier) előadáson a meghajlás végén szót kértem, és elmondtam a nézőközönségnek, hogy ez a taps szóljon Mészöly Gábornak is, aki azon kívül, hogy ezt a színdarabot megírta, ő fedezett fel, mikor 16 éves voltam, és súlyos balesetem után gépelni kezdtem a gondolataimat. Kesze-kusza soraimban ő látta meg a fantáziát, és ő szerkesztette első (aztán végül az összes) könyvemet. Jó barátok lettünk, és jó munkatársak is. Sajnos Gábor most azért nem lehet itt közös színdarabunk bemutatóján, mert kórházban van, de innen kívánjuk neki, hogy gyógyuljon meg. Valami ilyesmit mondtam, talán kicsit hosszabban, de a végén Tóth Jocó átölelt. Jocóval nagy egymásra találást éltünk meg már kezdettől fogva. Valószínűleg ennek tudható be, hogy tell:YES! N megváltozott a véleményem a Hoppárézimi színdarabbal kapcsolatban. Ez egészen különös, mert például öcsém sírt a Spirit színház előadás közben, és a végén megköszönte Jocónak és Csekkának, hogy megidézték számára a szüleinket. Sőt, utána még egy levelet is írt Mészöly Gábornak, melyben megköszönte neki, hogy megírta a Hoppárézimi színdarabot.

1990-ben, a Hoppárézimi színdarab ősbemutatóján alig múltam 20 éves. Nagy élmény volt abszolút érdemtelenül meghajolni az előadások végén, és fogadni a gratulációkat, szintén érdemtelenül, mert hiszen a színdarabot nem én írtam, a színpadon látottak nem is hasonlított a könyvemben leírtakhoz, legfeljebb nagy vonalakban. És Apuska megformálása kifejezetten nem tetszett. Ezek ellenére jó pofát vágtam a dolgokhoz. Kezdettől fogva külső szemlélőként néztem az előadásokat (sokat!), és persze jó bulinak tartottam, összebarátkoztam a színészekkel, mászkáltam a színfalak mögött, ahol másnak tilos. A szünetben, meg az előadások (sok!) végén sokan zokogva jöttek oda hozzám gratulálni. Hízott a mejjem! Néha akadt egy-egy néző, aki kritizálta, nemtetszését fejezte ki, ezeknek feltartott kézzel mondtam: nem én írtam! Persze ilyen ritkán történt – ez egy igazi sikerdarab volt.

 

Akkoriban mindenki erről beszélt. Ugyanakkor mindenki azt hitte, hogy a darabot én írtam, és azt is, hogy minden, ami a színpadon látható, az úgy volt az életben is. Egyik se igaz! Visszás érzés kavargott bennem. Mert hiába mondtam el, akinek csak tudtam, attól az emberek döntő többsége még azt hitte, hogy én írtam le Apuskáról, hogy hülyének nézett, pedig a valóságban Apuska egy pillanatig se nézett hülyének, ahogy Fezó se. És fájt, hogy az emberek azt hitték, hogy olyan tutyi-mutyi kispolgárnak ábrázoltam Apuskát, aki valójában egy csupaszív, életvidám, mindenkin segíteni akaró, laza, hulla jó fej pasi volt, nem olyan lúzer, mint a színdarabban. Hiába mondtam el, akinek csak tudtam, hogy a darabot Mészöly Gábor írta, ez őket nem érdekelte, továbbra is azt hitték, hogy én írtam, és mikor 1991-ben a TV felvette a darabot, és a végén Mészöly Gáborral együtt hajoltunk meg, az újságok azt írták, hogy a darabot én írtam, és a végén az orvosommal (!) hajoltam meg.

Éppen ezért én nem is annyira híreszteltem a színdarabot, de hiába: míg a könyvemet „csak” kb. százezren olvasták, a színdarabot sokkal többen látták, sokkal népszerűbb is volt, és az a mai napig is. A Hoppárézimi színdarab önjáróvá vált, hiába írtam, mondtam bármit róla. Tuladonképpen semmi se úgy történt, ahogy a színészek előadják, mégis elmeséli a történetemet, amit én leírtam naplóregényben, ahogy én láttam, gyerekfejjel (hiszen 15-16 éves voltam a Hoppárézimi születésekor), Mészöly Gábor ugyanezt leírta egy felnőtt szemszögéből.

Furcsa, de a mostani Spirit színházas darabban, a régivel ellentétben kifejezetten tetszik a szülők megformálása, és míg korábban semmi hasonlóságot nem fedeztem fel a könyv és a színdarab között, most azt veszem észre, hogy szinte minden jelenet majdnem minden részlete szó szerint a könyvemből lett átvéve. Ezért most már egyáltalán nem érzem túlzónak Mészöly Gábornak az az egyik utolsó chat-beszélgetésünkkor tett kijelentését, mikor azt mondtam neki, hogy Gábor, ez a te darabod, ő azt felelte, nem. Ez a mi kettőnk darabja.

Július elején három egymást követő este volt a három bemutató előadás. Mind a három előadás végén én is meghajoltam, háromszor volt nagy siker, háromszor volt tapsvihar, ami akkor is nagy szám, ha a Spirit kicsi színház. Családias. Amikor lement mindhárom előadás, felmentünk bulizni Jocóhoz. Jocó (a Hoppárézimiben Apuska) a Népszigeten lakik, egy hajdani csónakházban, ami most úgy néz ki, mint egy pofás SZOT üdülő. A bulira minden szereplő hivatalos volt, plusz engem is meghívtak, mint „szerzőt”, és mint „igazi ZZ-t”. Jocó azt üzente, du. 3-ra lehet menni, én háromra is mentem.

Alaposan beindult az agyam, ugyanis 11-12 éves koromban Jocó lakásától pár méterre lévő KSI egyesületbe jártam kenuzni. A Népszigeten vezető egyetlen (kegyetlen!) hosszú úton kellet futni minden áldott nap, mert minden nap volt edzés, és minden nap volt futás. Itt volt, sőt, most is itt van az Újpesti Öböl, ahol rendszeresen leeveztük az úgynevezett öbölkört, a 2000 méteres versenytávot. „Itt lakik Jocó” – > „Jocó a jó barátom” -> „Hamarosan megjelenik az Öbölkör című könyvem” (reprintben, de az most nem számít, lényeg, hogy most jelenik meg) – > „Kéne szervezni egy (sajtó?)eseményt” – > „A kiadás tiszteletére kéne evezni egy ÖBÖLKÖRT!!!” Ez a gondolatsor fél másodperc alatt kialakult a fejemben, miközben ott álltam azon a girbe-gurba aszfalton, amin 1981-82-ben többszázszor futottam keresztül.

Ott derült ki, a buli valóban háromkor kezdődött, azonban a többiek csak este jönnek, színészek lévén előadás után. No, mondtam Jocónak, akkor menjünk át a KSI-be! Átmentünk. Utoljára már nagyon rég voltam a KSI-ben, evezni meg még régebben eveztem, talán még az előző évezredben. Jocóval megkerestük a kenuedzőt, hogy hajdanán itt kenuztam, szeretnék menni egy öbölkört. Azt mondta, most ő már éppen megy el, de jövő héten bármikor jó. Következő héten Tenzivel utaztunk Balatonra, de megkértem Jocót, hogy szervezze meg az edzővel, hogy a dedikálás első napján, amikor már ki lesz nyomtatva az új kiadású Öbölkör, akkor megyek öbölkört evezni.

Ekkor már a fejemben volt, hogy az Öbölkör sajtóbemutatóját érdemes lenne ekkorra időzíteni, ugyanakkor azt is tudtam, hogy Balatonon ez csepp időm se lesz programszervezéssel foglalkozni. Ugyanis Tenzit egy percre nem se akartam egyedül hagyni, hiszen olyan ritkán vagyunk együtt (két hetenként három napot mindössze, pontosabban egyik héten pénteken 3-4 órát, másik héten péntektől vasárnapig két és fél napot, ezért nem akarok tőle független programot beiktatni, pedig egy ilyen sajtótájékoztató mexervezése igen időigényes. Ráadásul nem akartam laptopot se vinni (egyébként nincs is per pillanat sajátom). Ugyan a mobilom velem lesz, de mobillal nem lehet cikkeket írni, azokat csatolni köre-mailekhez… ebbe még belegondolni is fárasztó, inkább kiegyeztem magammal azzal, hogy most úgy is csak az evezés a lényeg. Viszont egy facebookon lévő kenus oldalra kiírtam, hogy egy hét múlva jelenik mega Öbölkör című könyvem, és minden kenust és kajakost, akinek mond valamit az Öböl, várom egy ünnepélyes Öbölkör evezésre.

Balatonon Tenzivel fantasztikus négy napot töltöttünk! Ez a négy nap mindenből az első volt: először voltam Tenzivel Balatonon, sőt, először voltam egyedül bárhol úgy, hogy Tenzi is velem volt. Először voltam Tenzivel életének 9 éve alatt több mint két éjszakát együtt, ugyanis Tenzi nem bír meglenni az anyja nélkül: már a második nap végén elkezd vernyákolni, hogy  Anya-Anya… Azonban ezúttal semmi gond nem volt. Ebben nagy szerepe volt Nórikának, akivel sokat játszottak. Négy napból a Balatonban csupán egyszer fürödtünk, méxencse, hogy volt medence, ahol laktunk, illetve utolsó este elmentünk vitorlázni, és Tenzi akkor is fürdött. Egyszóval remekül éreztük magunkat. Még hazaérve is együtt voltunk vasárnapig, itt lődörögtünk a környéken, azonban hétfőn már kezdődött a dedikálás!

Azaz csak kezdődött volna, ugyanis ezen a bizonyos hétfőn zárva volt az evangélikus könyvesbolt, akik már évek óta olyan rendesek, hogy ott tarthatom a könyveimet, és avas a ló deszkámat. De sebaj, hétfőn elmentem az engedélyért a városházára. Engedéllyel a kezemben kimentem a helyemre, a padomhoz, ami ott áll a „betonizé”-nek keresztelt szellőztető akármi mellett, ahol csodálkozva tapasztaltam, hogy rend és tisztaság honol, se híre, se hamva nincsen Lászlónak, annak a hajléktalannak, aki már két éve minden nap megkeserítette a dedikálásaimat.

László ugyanis kisajátította a padot, ahová nekem engedélyem van 2012 óta minden évben, sőt már 1993-94-ben is itt dedikáltam. Két éven át rettentő dolgok történtek itt, de Istennek hála, tavaly a Városháza ZZ dedikálást engedélyező főosztályának vezetője, Petrovits Barbara kiállt mellettem és móresre tanította Lászlót, aki addig nem szállt le rólam, s keltette a rossz hangulatot. Az üres padot látva, ahol előző években László koldult, ivott, és be-beszólt a járókelőknek, rögtön azt hittem, Barbara keze van a dologban. Fel is hívtam, ám ő azt mondta, hogy ő semmit sem csinált, viszont Anna k örült, hogy nyugodtan tudok könyvet árulni. Tudnék, mondtam, de hétfőn zárva van a könyvesbolt.

Másnap, kedden pedig az Újesti öbölbe siettem, Jocóhoz, ugye az öbölkör-evezésre az Öbölkör című könyvem „sajtó”bemutatójára. Előzőleg írtam a Kenusok. Szt. Jupát hívei csoportba, hogy mindenkit várok kedden délután kettőkor az Öbölbe, de mikor Jocóval odaértünk, senkit se találtunk, csak pár KSI-s kajakost és kenust, akik edzettek. Hamarosan megtaláltam Nellit, az öcsémet, akit a Hoppárézimi olvasók Nulliként ismernek. Ő vállalta a kamerázást. Eljött feleségével és négy fiával.

Előkerült a kenus edző, Varga Zsolt, aki bocsánatot kért, de ő most nem tud velünk jönni motorcsónakkal, ugyanis eredetileg erről volt szó, viszont Varga Zsolt hajdani edzője, Feövényessy Attila jön velünk kormányosnak. Így hát én lettem 51 évesen a legfiatalabb az indián kenuban, ugyanis Jocó 66 éves, Attila 70 közeli. Nelli, aki „csak” 49, nem szállt be, hanem a KSI stégről filmezett. Így azt nem filmezhette le, hogy igen soxor le kellett támasztanom, vagyis meg kellett állnom szusszanni, pihenni. Ezért ezt akár le is tagadhatnám, de ennek ugyan mi étterme lenne? Kutyául kifáradtam. Két kilométer pedig nem sok, igaz, nem is kevés. Jól esett az evezés ennyi idő után újra!

Utoljára 2017-ben eveztem, egyébként éppen itt, az Újpesti öbölben, de nem kenuban, hanem ladikban, viszont ugyanígy, kenulapáttal. A KSI-be nem „mertem” lejönni kenuzni, pedig 2014 novemberében volt itt egy találkozó, ahol hajdani edzőink és edzéstársaink vettek részt, de én – hogy is mondjam? – kicsit árulónak éreztem magam, hiszen annak idején – 12 évesen – körülbelül másfél év után átigazoltam a BSE-be, ahol bekerültem egy szuper egységbe, akikkel 6-szoros bajnokok lettünk 1983-ban és 1984-ben, és kétszeres másodikok (ok?). Miután átigazoltam a BSE-be, többé nem volt képem visszajönni a KSI-be, hiába jöttünk gyakran a BSE-sekkel is az Öbölbe edzeni. Az „öbölkör” fogalom volt a kajak-kenusok (sok!) között. Legalábbis fővárosi viszonylatban.

Iskolás koromban nagyon gyenge tanuló voltam, így csak protekcióval vettek fel a Szinyei Gimnáziumba. Apukám biztos ismert valakit, aki benyomott. Igen ám, de emiatt 1984 őszén abba kellett hagynom a kenuzást, tanulnom kellett, aminek nem örültem, mert imádtam kenuzni. Nem tanultam túl jól, de annyira mégis, hogy Apuska nagy nehezen beleegyezett, hogy tavasztól folytathatom a kenuzást. 1985 március 7-én éppen az első edzésre siettem (volna) aznap, amikor elütött az autó. Két év alatt nagy nehezen felépültem. Jöttek sorban a könyveim, a negyediknek éppen az lett a címe, hogy Öbölkör. Azért lett ez a címe, mert meggyőződésem, hogy azért volt erőm szorgalmasan dolgozni, tornázni, fejlődni, ezáltal gyógyulni, mert kenusként hozzá voltam szokva a megpróbáltatásokhoz, próbatételekhez. Az Újpesti Öbölben gyakran mentünk öbölkört, ami valójában nem kör alakú, hanem odafelé ezer méter, visszafelé is ezer méter, mint a versenyeken a 2000 méteres táv, amit teljes beleadással eveztünk, mintha versenyen volnánk.

Azonban 1999-ben, amikor először jelent meg az Öbölkör című könyvem, akkor eszem ágában sem volt öbölkört evezni a kiadás tiszteletére.

2014-ben a volt KSI-sek szerveztek egy találkozót a vízitelepen, mármint akik velem egyidőben kajakoztak, vagy kenuztak a KSI-ben, sőt, az egykori edzőink is. Ott voltam, s bár már november volt, páran még eveztek az öbölben, de nekem eszembe se jutott, hogy de jó lenne evezni.

2017-ben egy Mahartnál dolgozó cimbi hívására mentem le a Mahart telephelyére, ami az öböl pesti oldalán, az Újpest-városkapu metró megállóhoz közel van, ahol egy kikötött dunai hajónak a ladikjában eveztünk, ott, az újpesti öbölben, de nekem eszembe se jutott kikötni a KSI stégén. Ebből is látszik, hogy ez az öbölkör-evezés még csak nem is az Öbölkör című könyvem újonnani kiadásának, hanem egyes egyedül Jocónak köszönhető!!! Ha Jocó nem lakik a Népszigeten (ami valójában „csak” egy félsziget, mely körül öleli az újpesti öblöt), sose veszem a bátorságot, hogy lemerészkedjek a KSI-be.

Ezexerint ez az öbölkör-evezés Mészöly Gábornak köszönhető, mert ő írta meg (1987 és 1990 között) a Hoppárézimi színdarabot, amit a Spirit színház felújított idén (2021) év elején, mert ebben játszik Tóth Jocó, akivel már az első nap összebarátkoztunk, mely felülírta az egész Hoppárézimi színdarabbal kapcsolatos ellenérzéseimet. Lényeg a lényeg: éljen soká Mészöly Gábor! ….Azonban Mészöly Gábor ekkor már jó ideje kórházban feküdt 81 évesen. Nem Coviddal, bármennyire is ezt szokás minden betegségre rámondani manapság, hanem rákkal. Áttétekkel, ami nem jelent jót. Tudom, mert szüleim, Apuska és Umm mindketten rákban haltak meg, és mindkettejüket végig kísértük öcsémmel utolsó heteikben. Egyikük se volt még 65 éves, viszont mindketten erősen ittak és cigarettáztak, Gábor viszont egészségesen élt, kirándult, síelt minden évben, míg le ne döntötte lábáról a betegség.

Szóval, mikor most Jocóval és Attilával az öbölben eveztünk, szomorúan konstatáltam, hogy nem jött el senki az Öbölkör „sajtó”bemutatójára, ami mondjuk meg se volt tisztességesen hirdetve, de végül is azzal nyugtattam magam, hogy ez most főként nekem volt fontos, hogy evezhessek egy öbölkört, de azért jól esett volna, ha Nulliékon kívül még valaki lejött volna. Tehát ott eveztünk, elöl Jocó, középen én (térdelve! ugyanis a kenuban nem ülni kell, hanem térdelni!!), hátul pedig Attila, erre odaevezett hozzánk C-1-ben egy ősz szakállú kenus fazon, és köszönt nekünk. Biztos ide jár evezni, gondoltam, hozzánk hasonló öregfiú, de aztán már miután kikötöttünk a KSI stégen, akkor derült ki, hogy ki is ő. Bármily kegyetlen, de ő volt az egyetlen ember, aki eljött az Öbölkör sajtóbemutatójára. Martinkó György, a facebookon olvasta az írásomat, méghozzá Dunaújvárosban, mert ott lakik, ott kenu-edző a DKSE-ben és mivel ismeri a Hoppárézimit, engem pedig nagy küzdőnek tart, szívesen mesélt volna az ifjú kajakosoknak, kenusoknak (soknak!) rólam, meg a könyvemről. De ugye nem jött el senki, egyedül ő!

A könyvbemutató meg se volt rendesen szervezve, de az öbölkört leeveztem, még ha kisebb-nagyobb pihenők közbeiktatásával is. Azt pedig akár utólag is leírthatom (mint atom), hogy az Öbölkör című könyvem ez év augusztusától újra kapható. A vízi sportokat űzőkön, vagy kedvelőkön kívül különösen ajánlom a Waldorf pedagógia iránt érdeklődőknek, Geréb Ágnes és az otthonszülés híveinek, bárkinek, akinek vannak gyerekei, illetve a KIϟϟ és a KIϟϟ forever band rajongóinak, a Hungaria együttes rajongóinak és a ZZ könyvek kedvelőinek különösen!

Ez a cikk nagyon lassan készült el. Ma már október közepe van, az öbölkör evezés pedig júliusban volt, még rekkenő melegben. Amikor elkezdtem írni, még reményeket fűztem ahhoz, hogy Mészöly Gábor még el tud jönni, megnézni a Hoppárézimi színdarabot a Spirit színházban. Elmúlt a nyár, most már hidegek az éjszakák, s sajnos el kell búcsúznom remek barátomtól, aki mind az öt könyvemet szerkesztette, de előtte ő fedezett fel 1986-ban, mikor 16 éves voltam, és attól kezdve, ha nem is túl szorosan, de szünet nélkül tartottuk a kapcsolatot.

Barátok voltunk…, pedig – nem mintha sok étterme volna ezt feszegetni -, szüleim nemigen kedvelték őt. Elismerték, hogy nagy dolog volt, amit értem tett, de nem tartozott a jó barátaik közé. Sőt, Gábor se értett egyet szüleimmel, különösen Apuskával mindenben. Ennek a felszín alatti feszült viszonynak nyomai tükröződnek egyébként a Hoppárézimi színdarabban. Ugyanakkor nekem Gábor mégis remek barátom volt ettől függetlenül. A vele való munka – a könyv(ek) sajtó alá rendezése – számomra feledhetetlen örömforrás volt.

Úgy nézett ki, hogy miután én végeztem az éppen soros könyv írásával, átadtam a gépelt lapokat Gábornak, amiket ő végigolvasott – közben jegyzetelt (gondolom…), majd hosszas munkával összeállított egy verziót, amit elhozott nekem, és azt együtt átbeszéltük. Hangsúlyoznom kell, ebben a verzióban ugyanúgy az én szavaim, mondataim szerepeltek! Javaslatokat tett, hogy szerinte ez hogyan lenne jobb, de a döntést rám bízta. Ahol őszerinte más szót kellett volna írnom, azt mindig megbeszéltük, és végül az lett a végleges szövegben, amit én találtam ki, tehát ő sosem írt bele a szövegbe, sosem javított bele, eltekintve pár esettől, amit én a mai napig felismerek. De ráhagytam, illetve hagytam magam meggyőzni. Elvégre mégiscsak ő a szerkesztő…

Gábor főleg húzott a szövegből. Sok téma volt, amiről írtam, de ő vagy nem tartotta fontosnak, vagy nem értette, hogy miért írtam, és akkor azt áthúzta. Ezért ilyen találkozásainkkor rendkívül résen kellett lennem, hiszen rengeteg lapot pörgetett végig, aránylag gyorsan, és erre nem tudtam felkészülni, hiszen én se mindig emlékeztem kapásból, hogy hónapokkal azelőtt mit írtam, miért írtam. Ha Gábor ki akart hagyni egy, vagy több oldalt, akkor nekem max. 10-20 másodpercem volt arra, hogy a szememmel átfussam a betűrengeteget, és kimentsek számomra fontos szavakat, mondatokat, visszaemlékezzek azokra a gondolataimra, amik akkor dolgoztak bennem, amikor a kérdéses szöveget írtam, és akkor meg kellett győznöm Gábort, hogy az a bizonyos szó, mondat, vagy bekezdés miért is fontos. Ez azért nem volt egyszerű, mivel csak ritkán találkoztunk, Gábor nem értette meg a beszédemet. Ezért másokkal már rég élőszóban beszéltem, de amikor Gábor jött a könyveket szerkeszteni, bizony elő kellett venni az akkor már rég sutba dobott táblát, és szenvedélyesen mutogattam, mert ha nem jártam sikerrel, és elfogadtam Gábor döntését, akkor kukába került, amit írtam.

Természetesen ebben jó adag bizalom is volt, mármint, hogy bíztam Gáborban, hogy átolvasott mindent, és a tényleg fontos részeket benne hagyta. Ugyanakkor ismertem is őt, hogy annyira konzervatív, hogy kapásból elutasítja (kihúzza) a szerintem humoros kifejezéseket, viszont olyan hozzám nem illő mondatokat javasol, amiket én kínosnak érzek utólag, de elvégre ő a szerkesztő. Néha engedtem neki, amit utólag néha megbántam. Azonban annak ellenére, hogy ezek a közös munkák mindig rendkívüli mentális megterelést jelentettek, hiszen minden egyes szóra oda kellett figyelnem, imádtam Gáborral dolgozni, és mindig vártam rá, mikor jön újra el… Mindig telefonáltam neki, hogy jöjjön, de ő ugye nem értette amit mondtam, de emiatt őrá sose haragudtam, hiszen barátok voltunk, méghozzá a legjobbak közül valóak.

Az a hangulat, ami kivétel nélkül mindig jellemezte találkozásainkat, illetve a közös munkáinkat, feledhetetlen számomra. Mindig halálra röhögtem magam, mert Gábor mindig úgy adta elő a témákat, amiről éppen konkrétan szó volt, hogy mindenből viccet csinált. Sajnos visszaidézni nem tudom egyetlen poénját se, csak a gesztusait, hangsúlyait, amit utánozni képtelenség, nekem meg aztán pláne… Arra emlékszem, hogy mindig kapcsolatban volt azzal, amit írtam, és mindig tejesen fa-arccal mondta, tehát nem úgy, hogy „na akkor most vicceset fogok mondani” hangsúllyal, hanem totál fa-arccal, mégis eszméletlen nagyokat tudtam röhögni bármin, amit mondott.  „Jó közönsége voltam”. Volt egy stílusa, ami nekem nagyon bejött. Ez volt az egyik. A másik viszont az volt, hogy éreztem, hogy maximálisan komolyan vesz, értékesek tartja, amiket írok, ami egyáltalán nem volt jellemző máshol.

Gábor 30 évvel volt idősebb nálam, ezért nem jártunk össze, nem beszélgettünk, nem haverkodtunk, nem bratyiztunk, viszont ha írtam egy könyvet, akkor mindig számíthattam rá. Mindig ő jött, én sosem jártam nála. Voltak velem kapcsolatos sztorijai, amit szinte szóról szóra mindenkinek elmondott, kívülről tudtam, de ez is ő volt. Nem mindenben értettem vele egyet, sőt, volt, amiben homlokegyenest mást gondoltam, mint ő, de ez sose ingatott meg abban, hogy következő könyvemnél őt hívjam-e, vagy mást. Egyéttermű, hogy őt hívtam, mert ővele akartam dolgozni!

Utolsó sorkönyvem – az Öbölkör – 1999-ben jelent meg. Már 21 éve! Aztán jöttek furcsa dolgok, megfogadtam, hogy soha többé nem írok könyvet, aztán 2012-ben (már Anna KIϟϟ 9 éve!) jelent meg Tenzi naplója, amit dédnagymamám 400 oldalas önéletírását alapul véve én szerkesztettem, de miután elkelt az első kiadás, a kész könyvet odaadtam Mészöly Gábornak, hogy szerkessze meg. Nem sokat változtatott, nekem mégis fontos volt, hogy az ő neve is szerepeljen a negyedik oldalon. Gábornak egyébként már évekkel ezelőtt (2010-ben) odaadtam Tenzi naplója kéziratát. Nem tetszett neki, mert őszerinte hiba, hogy Tenzi nem írta le háborús élményeit, holott mind a két világháborút átélte és 56-ot is. Nem tudta megérteni Gábor, hogy egy nő életében nem a háború a legfontosabb, hanem a szerelem.

Gábor nem értette meg, hogy Tenzit már nem tudom megkérdezni, hogy számára milyen volt a háború, mert már nem él. Tenzi naplójában csak az szerepelhet, amit Tenzi leírt. Gábor ezzel a válaszommal nem tudott megbékélni, s bár elvégezte a munkát, a kedvemért, mivel megkértem rá, de láttam rajta, hogy nem szívesen teszi. (A legnagyobb poén ebben az, hogy Tenzi naplója egy imádni való könyv, és ezt nagyon sokan így gondolják.) Igazság szerint én nem ezt szerettem volna, hogy megszerkessze, hanem megkértem Gábort, hogy az új könyvemet szerkessze meg, amiben az elmúlt 21 év sztorijai vannak, illetve lesznek benne foglalva. Ő ezt meg is ígérte. Szokás szerint arra kért, szóljak neki, ha már végeztem, akkor ő elolvassa, és újra leülünk, mint régen. Jűűű!!! Ezt vártam, hű, de vártam!!

Csakhogy ez a könyv még nagyon nincsen készen! Már hosszú évek óta gyűlnek az irományok, de több félbe maradt, vagy még le sem írtam, pedig tudom, hogy fontos lenne a könyvbe. Csakhogy nem akarom megérteni, hogy Gábort már nem tudom megkérni, hogy szerkessze meg az új könyvemet, mert már nem él.

Mert sajnos azt kell  mondanom, hogy Mészöly Gábor hosszan tartó, súlyos betegség után 2021 szeptember 23-án elhunyt. Előtte két héttel hívtam telefonon. Nagyon maga alatt volt, ami korábban sosem volt jellemző rá. Próbáltam lelkesíteni a színdarabunk friss híreivel – épp akkor vették fel filmre a Hoppárézimi színdarabot, hogy netről le lehessen tölteni. Abban bíztam, hogy legalább a telefonján meg tudja majd nézni -, de lemondóan arról beszélt, sajnos azt érzi, számára itt a vég. Annak örül, hogy tudott nekem segíteni, de már biztos nem fog tudni eljönni a Spirit színházba. És mivel megkérdeztem, hogy meglátogatom-e, megmondta, hogy nem szeretne látogatót fogadni. Még aznap írtam neki a telefonjára, és a következő napokban is – de ezeket az üzeneteimet már nem olvasta el. Nagyon köszönöm, kedves barátom, amit értem tettél! Sose feledem az együtt töltött időket! Jó utat, Gábor!

Mészöly Gábor Hoppárézimi című színdarabját legközelebb október 17-én, vasárnap, és 18-án hétfőn lehet megnézni a Spirit színházban.