Már négy év telt el Barnikám emlékezetes, oly sok vitát szító előadása óta, mikor témája a magyarság őseredete volt. Elhivatott (államilag támogatott) finnugristák dühödtek be egy nyolcadikos diák összeszedett, alapos munkáját olvasva, és sok-sok szkíta-hun elkötelezett osztotta meg elnyomott, de mégis önerőből egyre népszerűbb nézeteit terjedelmes kommentek formájában. Barni azóta tizenkettedikes, amikor év végén ismét előadással kell készülni a Waldorf iskolában. Barni a versfordításról írt, melyet maga is művel. (a Waldorf 13 éves, tát még nem érettségizik, viszont –  amint azt 14 évesen is megmondta – magyar-törire akar menni az ELTE-re)

ZEMLÉNYI-KOVÁCS BARNABÁS

VERSFORDÍTÁS

NÉHÁNY SZÓ A KÖLTÉSZETRŐL

Minden irodalmi mű adni szeretne valamit az olvasójának. Talán csak közönyt, vagy kisebbségi érzést vált ki komolyságával, okoskodó stílusával, amivel elriasztja magától, de a humánusabb olvasmány undort, mámort, szeszélyt és letargiát vált ki a veszélyre vállalkozó olvasóból, részévé teszi annak, amiről mesél. A cél, ha beszélhetünk ilyenről, változást ébreszteni. Pozitív vagy negatív irányba, szinte mindegy, a megszokottól való eltávolodás épp elég. A legtöbb könyv egy történeten vezet végig, ez alatt vagy után pedig hajlamosak vagyunk összevetni saját történetünkkel, és szerencsés esetben okulunk belőle. Ezt hívjuk tanulságnak. A tanulság pedig sosem bonyolult. Sokszor ugyanazt akarja tudatosítani egy gyerekmese, mint a vaskos, cifra nyelvezetű filozófiakönyvek. Csakhogy minél nagyobb az ember, annál több fölöslegre van szüksége, hogy komolyan vegye. Ez a fölösleg a forma. Van, hogy felesleges az üzenet szempontjából, van, hogy kiemeli azt, de a magasabb rendű szépségre vágyó emberiségnek életszükséglet, amivel rá lehet venni, hogy könyvet vegyen a kezébe.

Ugyanis az a sajnálatos helyzet, hogy az ember nem tud mit kezdeni azzal, ha elé rakják a megoldást, ha ott van fehéren-feketén az eszme, ami megváltoztatja gondolkodásmódját.

Ezek egy-két szóban elmondhatók. Már ami elmondható. A legtöbbet ezekből közhelynek nevezzük, és ami egyszer ebbe a kategóriába kerül, azt többé nem is vesszük komolyan.

Ennek a jelenségnek köszönhető, hogy az írók kénytelenek ezeket a közhelyeket egy hosszú történetté tágítani. Az érdekes, hogy végül, ami tudatunk mélyén megmarad belőle, az éppen egy ilyen egyszerű és rövid igazság lesz, de azt a sorok közül tudattalan olvasva ki valódi hatást vált ki, nem úgy, mintha egy közmondásgyűjteményben akadunk rá.

A költészet feladata, hogy a fent említett két követelményt, a tartalmat és a formát semmihez sem hasonlítható magasságba emelje, lehetőleg minél rövidebben. A költészet legszembetűnőbb jegye a külső formája. Egyrészt, ha klasszikus költeménnyel van dolgunk, megbízhatóan ott állnak a sorvégi rímek, vagy olvasva megtaláljuk benne az ismert lüktetést és a sorok hossza is jó érzékkel követi egymást. De ez csak a váz, belül kezdődik a valódi formai rész. A formának általában a tartalmat kell körülölelnie, feldíszítenie, többé tennie, ha lehet. A versekre is igaz a kötelező bonyolítás, amire megvannak az ismert formai eszközök, de az a szép, hogy ezekkel tovább lehet mélyíteni a mondanivalót, nem csupán dísznek vannak ott. A tartalom a versben, vagyis ami a külső jegyektől lecsupaszított gondolat, van, hogy nem akar semmi komolyat. Annyi a küldetése, hogy egy percre megnevettessen, átitasson valami szélsőségessel. Így inkább szól az érzelemnek, mint az értelemnek. Ez esetben a forma a domináns, ami nagy kereteken belül mozog és kedv szerint kerülhet bele az értelemnek szóló tartalom. A gondolati versek ezzel szemben nagyon érzékenyek. Precíz mértékkel kell megszabni, hova kerül metafora, túlzás, jelző, amik jó helyen színesítik, élvezetessé teszik a költeményt, ám könnyen elvezethetik a figyelmet, érthetetlenné tehetik azt, aminek legfeljebb csak homályosnak szabad lennie, ha egyszer ki akarjuk hangsúlyozni a gondolatot. A versben, éppen mert rövid, nem sok hely van a fölöslegnek. Önmaga esszenciájának kell lennie, nem úgy, mint egy hosszú elbeszélésnek, aminek lényegi tartalma a terjedelem apró részét képezi. Így a stílusnak, minden formajegynek, nyelvtani alaknak, pontnak, vesszőnek feladata van. Így – míg egy könyvben több oldalnyi szöveg is eltérhet a fő irányvonaltól – minden jó vers hihetetlen finomra csiszolt gyémánt, amelyekből a maguk módján mindegyik a legszebb.

Ez akkor is igaz, ha a költő ebbe tudatosan nem gondol bele. Ami logikus, hiszen ez magára a nyelvre is igaz. Szinte észrevétlen eltérések egész más hatást keltenek, márpedig a legtöbb költőnek épp az minden vágya, hogy ami lelkében van, azt hajszálpontosan rögzítse művében. Ezzel emberfeletti tettet hajt végre, varázslatos módon kitágítja érzéki és gondolati határainkat és új dimenziókat nyit meg éppen azzal, hogy a hétköznapiból indul, és ebben az egyszerűségben rámutat a sokszor látszólag megoldhatatlan, ambivalens világunk gyermek mivoltára.

A FORDÍTÁS FILOZÓFIÁJA

Mindezek a problémák a versek fordításánál is ugyanolyan kínzóak, mint annak, aki eredetiben vetette őket papírra. Könnyen azt gondolhatnánk, hogy a fordítónak fele annyi munka egy vers. Azonban be kell látnunk, hogy éppenséggel kétszer annyi. A költő igyekszik a megfoghatatlan világot, a nyelv szűkös kereteibe átlopni. Egyszóval a megfoghatatlant igyekszik lefordítani abba a zárt térbe, amit nyelvnek hívunk. A nyelv határa a gondolkozás határa is. Ez a probléma más a költőnek és más a fordítónak. Míg a költő szót keres arra, amire nincs, a fordító, a megegyező szót keresi a másik nyelvben, ami általában ugyanolyan nehéz feladat. Csakhogy neki ezután verset is kell belőle alkotnia. Így azt lehet mondani, hogy egy lefordított vers már két rostán is átment. Egyszer a gondolatot, érzést kellett szavakra fordítani, aztán a szavakat egy másik nemzet más tulajdonságú, más vérmérsékletű nyelvén megfeleltetni. Fenn áll a veszélye, hogy így, mint a súgópostánál, egyre kevesebb marad az eredetiből. Bár ez elkerülhetetlen, helyette mással kipótolható a veszteség.

Mindazt, ami erről és a versfordítás egészéről elmondható, Kosztolányi fogalmazta meg a legszebben és legtömörebben:

„A fordítás mindig ferdítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát. E két nehézség között tétováz az, aki idegen verset akar átültetni. Valahogy módot kell találnia, hogy mind a két követelménynek, az értelminek és zeneinek is eleget tegyen. Minden fordítás csak egyezmény, kompromisszum Eszmény és Valóság között, megalkuvások sorozata, a föladat legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik, elmés csalás… A műfordítás alkotás és nem másolás. A művész azzal a verssel, melyet a nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével, melynek rezzenéseit tulajdon verseiben rögzíti meg. Élmény számára egy idegen költő verse. Lélekkel, a saját lelkével kell átitatni, különben nem kel életre. Ennek az a következménye, hogy mindig rajta hagyja egyéniségét. Ha ezt eltünteti, akkor megbénítja a verset, megöli az ütemet. Az igazi műfordítás nem is úgy viszonylik az eredetihez, mint a festmény másolatához, hanem inkább úgy, mint a festmény ahhoz a tárgyhoz, melyet ábrázol: a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a fotográfia. “

Az idézetben két szempont van, amiről eddig nem esett szó. Az egyik a fordító kapcsolata a verssel. Igen, ez távolról sem robotmunka, másolás, Kosztolányi szavait átfogalmazva, a fordító feladata úgy írni át a költeményt egy másik nyelvre, mintha az a sajátja volna.  Csak ekkor lehet érdemes arra, hogy odaírják az eredeti költő nevét – na meg az övét is. Legnagyobb fordítóink láthatóan megválogathatták, mit fordítanak le, ők voltak egyben azok is, akik megítélték, mit érdemes a magyar olvasók elé tárni. Hiszen nincs is annál hálátlanabb, mint olyat fordítani, ami nem tetszik. Ráadásul hazugság is, így munkája olyan, mint azé az ügynöké, aki maga sem hisz abban, amit el akar adni.

A másik egy fontos kérdést vet föl. Szabad-e szebb verset írni, mint az eredeti? Mert ha rosszabb, akkor azt lehet mondani, hogy a fordító hibája miatt nem tetszik az olvasóknak. De ha szebb, az jót tesz az eredetinek, vagy csak a fordító magamutogatása jön ki belőle?

A tapasztalat azt mutatja, hogy szabad, bár erre a lehetőség, ha pontos fordításról beszélünk, igen kicsi, legfeljebb a szavak lehetnek „találóbbak”, vagy a rímek „ügyesebbek, könnyedebbek”, de ez ritkán ok arra, hogy a két verset ismerve a fordítást többre értékeljük.

A fordítás bizonyos szempontból elég hálátlan feladat: Ha a fordítás rossz, mindenki a fordítót fogja szidni. Azonban ha jó, a költőt dicsérik, és megnyugszanak abban, hogy milyen szép angol verset olvastak, a fordító személye  pedig észrevétlen marad.

De ezt akár megtiszteltetésnek is lehet venni. Ha nekem azt mondja valaki, hogy Szabó Lőrincet tartja a Shakespeare-szonettek szerzőjének, azt mondom, igaza van. Így szememben egyenértékűvé vált Shakespeare-rel. Így ez az észrevétlenség kitüntetés, és a jó fordítók kiváltsága. A tolmácsot nem tartják nagyra, ha egy bölcs ember nagy szavait átfordítja a közönségnek, a legkevésbé sem tekintik az ő érdemének. Ellentétben a műfordítóval.

FORDÍTÓI TAPASZTALATOK

 Ha valaki a múzsát a kétnyelvű szótárral keresztezve versfordításba akar kezdeni, annak indítékául elég, hogy szereti a verseket. De több előfeltétel is tartozik ahhoz, hogy ez jól sikerüljön. Például a költői véna. Hogy ez mennyire elengedhetetlen, azt nehéz megítélni, hiszen ha a vers és a próza között barbár módon úgy teszünk különbséget, hogy egy költemény végén rímek állnak, akkor elég, ha valaki kitanulja a rímfaragás technikáját. Ez ugyan sokaknak nem egyszerű, például maguktól nem hallják, ha a rím nem „szép”. Azonban ezeket az esztétikai minőségeket pontosan le lehet vezetni. Meg lehet tanulni, hogy mi számít rímnek, mi nem, aztán a rímek közt is vannak alacsonyabb és felsőbbrendűek. Hallottam is ilyen fordítói képzésekről. Így aki megtanulta a rímek használatát és szembenézett olyan feladatokkal, mint egy sor jambikus lejtésűvé alakítása, vagy a szótagszámnak megfelelő szűkítése esetleg épp bővítése, annak elég, ha egyébként írói vénája erős. Érdekes, hogy erre nem igazán akad példa, talán a vers és a próza között mégis nagyobb a határ, mint a fentiek.

A másik az idegen nyelv ismerete. A versek természetüknél fogva a nyelvet teljes mértékig kihasználják, minden finomságát, hajlíthatóságát kimerítik, ha arra van szükség. Így belátható, hogy a költészet több szempontból is a nyelv csúcsa. Ezért aztán a fordítótól elvárjuk, hogy a nyelvet anyanyelvi szinten beszélje és értse, különben munkáját nehezen tudjuk megbízhatónak tartani. Ez azonban nem tántorít el sokakat, hogy akár minimális nyelvtudással is versfordításba kezdjenek. Képzelhetjük, hogy például mennyire tudott Kosztolányi kínaiul. Persze ott van a nyersfordítás lehetősége, ami inkább egy próza verssé alakítása, mintsem fordítás, de végső esetben az is megteszi. Így elvileg elég lehet csak azt a nyelvet szelíd finomsággal használni, amire fordítunk, a másikat jobb híján elég sejteni. Kosztolányi ír egy fordító ismerőséről, aki szerinte, azért fordít kiválóan, mert alig ismeri a nyelvet, s ha megtanulná, bizonyára elveszne ez a képessége.

Nem kell messzire menni, hogy bárki találkozhasson a fordítót állandóan gyötrő feladatokkal. Vegyük példának John Clare klasszikus versének első sorát, ami az első angol órán vett mondattal indul: I am. Ezt kapásból három féle módon lehetne elmondani magyarul: Én vagyok, Vagyok, Én. Apró, de fontos különbségek ezek, amit persze befolyásol a további rész és vice versa. Ez lenne itt a versfordítás legfontosabb problémája, ami primitív verseknél éppúgy kétségbe tud ejteni, mintha Miltont fordítanál. De ez is a szépsége a dolognak, egy konkrét problémára, mint a fenti példa, nincs egyetlen jó megoldás, hogy melyik a helyes vagy helyesebb választás ezt a környezetéből érezhetjük. Hogy van- e jobb, azt viszont annál inkább szeretik megnézni, hiszen míg egy saját versnél nem jogos azt egy másik költőjével összemérni, fordításoknál, az azonos esélyek és feladat miatt, annál inkább. Ezért is ódzkodik az ember híres idegen versekkel próbálkozni, hiszen azokat a “nagyok” már kiváló eredménnyel kidolgozták. Ez kezdetben engem sem került el egyébként, de rájöttem, hogy igenis lehet úgy újrafordítani, hogy abba ne kössenek bele, akkor se, ha nem olyan jó, mint a régi. Oknak már csak annyi is elég, hogy ha a cél a vers népszerűsítése, jót tesz neki, ha kap egy nyelvi suvickolást, és a modernebb hangnemtől máris barátságosabbnak, aktuálisnak tűnik. Ki tudja, talán a költészet is népszerűbb lenne ma, ha valaki “újraírná” a klasszikus magyar lírát, hiszen a gondolatok fő motívuma, hogy az érzések világáról ne is beszéljünk, igazából évezredek óta változatlan. De attól az új ruhától mégis többet tud adni. Önbecsapás az egész, de működik. A fordításnak is ez az egyik jelentős célja. Ugyan ez ellentmond  a pontos fordítás szabályainak, de erről lejjebb.

VERSEK KERESÉSE

Számomra ez a munka leghosszabb és legfárasztóbb része. Ehhez képest maga a lefordítás katonadolog. Mondjuk nagyon válogatós vagyok, és millió szempont van, amiért valami ki tud esni a lefordítandókból. Az a pár tucat vers, amit érdemesnek találtam lefordítani, több ezer közül került ki. Ez soknak tűnik, de tudni kell, hogy én a legtöbb versre nem szánok többet egy-két másodpercnél. Így az ítélet enyhén szólva felületes, de az az érdekes tapasztalatom, hogy ha többet szánok rájuk, az eredmény akkor sem változik jelentősen. Valahogy ránézek a versre, és ha nincs jó benyomásom, akkor megyek is tovább. Persze ha valami kicsit is ígéretes, akkor azt alaposabban átnézem. Először is fontos, hogy úgy érezzük, ez a vers tetszik angolul, megállná a helyét magyarul és hivatottak vagyunk ezt a munkát végrehajtani.

Mint már mondtam, sosem lehet baj újrafordítani valamit, hiába léteznek a klasszikus fordítások. A megoldások sokszínűsége ámulatba ejtő. Hősi tettnek tartjuk, hogy Devecseri Gábor képes volt az Iliász és az Odüsszeia összesen 24220 hexameterét magyarra fordítani, de kevésbé ismeretes, hogy ezt rajta kívül még heten megtették. Ha munkájuk nem is olyan élvezetes, mint Devecserié, maga a megvalósítás is elismerésre méltó.

Arról már nem is beszélve, hogy vannak költők, akik saját fordításaikat írták újra évekkel később, például Szabó Lőrinc (Khajjám Rubáiját-ját kétszer fordította újra teljesen.)

Régi nyelvemlékeinket, kezdve az Ómagyar Mária-siralommal, kénytelenek vagyunk újrafordítani, mivel a nyelvváltozás (bár a magyar éppen keveset változó nyelvnek számít, mondjuk az angolhoz képest) miatt már szinte idegennek mondható. Nem akarok túl sötét képet festeni, de ha hazánkban az átlagszókincs olyan mértékben csökken, mint ahogy most látszik hazánkban, néhány évtized múlva (ha ugyan lesz rá igény) a múlt század verseit is kénytelenek lesznek “újrafordítani”, de Aranyt, Petőfit és az egész XIX. századi irodalmat egész biztos.

A VERS MEGISMERÉSE

Vannak – köztük én is -, akik beleesnek abba a hibába, hogy a kiválasztott verset még éppen hogy megismerve, az első sorral kezdve elindulnak, és sorról sorra módszeresen fordítanak. Ez komoly hiba, a munka nem ezen a ponton kezdődik. Alaposan meg kell barátkozni a verssel, hogy az embernek joga legyen dolgozni rajta.

Először érdemes átfutni, nagyjából megérteni a vers fő vonalát, alapvető tartalmát. Aztán következik a szerkezet felmérése, rá kell jönni a rímképletre, és a ritmusra, ha van. Ezeket érdemes is bejelölni, a rímek általános jelölése szerint (az első hívó rímet a-val jelöljük, a válaszrímet szintén, a következő eltérő hívó rím b-s, és így tovább. A vaksorokhoz x-et rakunk).

A következő lépés a vers pontosabb értésére irányul. Ekkor minden sort érteni kell, de legalább egy értelmezés legyen a fejünkben (és jó, ha a papíron is). Bár időigényes, érdemes leírni a szöveg nyersfordítását, sőt az összes értelmezést, megfogalmazást, ami szóba jöhet, akár szavak szintjén is. Az a tapasztalatom, hogy tényleg segítség, ha van egy leírt magyar nyersszöveg, de egy percig sem szabad elfeledkezni az eredetiről, mindig újra kell vizsgálni, ha valami a költőiség miatt ügyesebb megfogalmazást igényel – ez pedig szinte mindig előfordul.

Ha olyat fordítunk, aminek ismerjük más fordítását, ugyanúgy lényeges a precíz szótárazás, megértés, nyersfordítás, hiszen a forrást kell ismernünk, és nem egy másik magyar verset, ami valószínűleg már kellően elferdült az eredetitől, így nagyon nem szerencsés, ha valaki erre hagyatkozik.

Egy létező alternatíva pontos ismerete gátló tud lenni, nagyon kellemetlen, ha kerülgetni kell az ismert megoldásokat, így azokat csak a saját mű befejezése után érdemes elolvasni.

A munka eddigi része a matematikai oldal volt, a nyersfordítás, a szerkezet az alapunk. A fordítást ezután nem lehet lépésekre osztani, inkább annak szempontjait lehet külön vizsgálni.

Ahhoz hogy a vers utalásait, témaválasztását és egyértelműnek tűnő sorait ismerjük és ennek teljes tudatában dolgozzunk, utána kell nézni a költő egész életrajzának, szerencsés esetben még a konkrét versről is kapunk információkat, de a költemény megjelenése alapján is vizsgálódhatunk, éppen emelkedett vagy lejtett a poéta sosem egyhangú élete. Néha már az is meglepő tud lenni, hogy mikor élt az illető, meglehet, hogy egy évszázaddal is mellélő az ember.

De mindezzel együtt még lehet komoly leiterjakabokat (fordítói hiba) ejteni.

Ismert (szarvas)hiba például, hogy a középkorig a bibliában az volt olvasható, hogy mikor Mózes lejött a hegyről a kőtáblákkal, az arcából szarvak nőttek ki. A hiba eredete a görög fordításban keresendő, ugyanis a héberben nem szerepelnek a magánhangzók, így káránnak vagy kerennek is ki lehet olvasni ugyanazt a szót. Bár elég meglepő és indokolatlan a szövegben ez a kijelentés, mint a Szentírás része, ezt is komolyan vették. Michelangelo már tudatában volt, hogy félrefordításról van szó, de híres Mózes szobrán nem hagyta ki a szarvakat.

A leiterjakab eredete egy újságíró baklövése volt, aki egy léghajó első felszállását írta le a német újságból fordítva. A cikkben ez volt olvasható „Midőn a legfelső felhőrétegen is átröpültek, a gömb megrezdült, kissé oldalt hajolt de – így állítják az utazók – egyikük sem ijedt meg. Előhítták Godardot, a tapasztalt léghajóst. »Fel, fel, oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab«.”  Azonban Leiter Jakab nevű léghajós nem létezik, a német eredeti “Jakobs Leiter “ bibliai utalás Jákob lajtorjájára (Jákob egy földet és eget összekötő létráról álmodott).

STÍLUS

Minden jó költőnek megvan a maga egyedi, utánozhatatlan hangja. Az igazán nagyokra pár soruk alapján ráismerünk, addig ismeretlen versük alapján is. Nem véletlen, hogy melyik szavakat, mondatszerkezeteket használják, ez az ő márkajelzésük. A nagy stíluskorszakokban is feledésbe merültek az addigiakat továbbgondolás nélkül használó alkotók, mert bár a nagyfokú individualizmus a múlt században kezdődött, csak egyéniségek maradhatnak meg az utókornak.  Ezt inkább érezni lehet, mintsem érteni, a költő nyelvében, mindenki máshoz hasonlóan, kialakított egy saját ”válogatást”, amiből még továbbszűri költői hangját. Ennek a visszaadása fordításban a lehetetlennel vetekszik. Ami a rímeknél, szerkezeteknél, ritmusnál csak kitartó agymunka, de valójában jól követhető matematika, az a stílusnál az, aminél előbb-utóbb mindenki beletörődik, hogy azt visszaadni képtelenség, ezért a fordító sokszor saját képességeit latba vetve csak hasonló, de ugyanannyira egyedi hangzásvilágot keres. A fordítói munkának ez a rész a csúcspontja, itt mérettetik meg a tehetség, a kreativitás, vagyis a személyes költőiség.

Szerintem rá lehet ismerni egy Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Kosztolányi vagy Faludy-fordításra. Hogy ez erény-e vagy vétek, megkérdőjelezhető. Mert bár kiváló költők és fordítók és minden ügyességüket latba vetik, hogy az eredeti vers stílusát tükrözzék, a tükörben ők is látszanak.

Azt mondtam, a fordítónak célja, hogy láthatatlan maradjon. Ez nem teljesen igaz. Fontos, hogy átjöjjön az ő személyes rezgése is, megfoghatatlanul, de ott legyen. Ez elengedhetetlen, egyszerűen azért, mert aki ezt nem teszi meg, az nem művész. Mert egy művész sem hagyja elszalasztani a lehetőséget, ha valamit szebbé tud tenni, márpedig nincs olyan fordítás, ahol ne lenne lehetőség erre. Ez nem igaz mindenre, prózafordításnál sokkal szűkösebb a a keret, ott az egész könyvre jellemző stílusért felelős a fordító, szakfordítói irodáknál pedig jó messzire rúgják ki a romantikus versfordítókat. De ha rengeteg is a lefordítandó, nem szabad kulimunkaként megélni, ötven százalékon dolgozni. Egy versfordítónak Hrabal Túlságosan zajos magányának hősét, a minden préselésre váró papírhegyet feldíszítő, értékes gondolatokat hordozó könyvet a kupac szívébe rejtő művész-munkást kell példának vennie, aki “akarata ellenére lett művelt”.

A stílus maga az ember – mondta  Georges-Louis Leclerc, ez érvényes a költőre, fordítóra egyaránt. De akkor lássuk ezt a gyakorlatban, néhány saját munkámon keresztül.

Az első fordításom, ahol ügyeltem a hangzásvilágra és a korra, az a Black is the color kezdetű skót népdal volt. Az egész költemény valóban a paraszti, egyszerű lírikus hangnemben íródott, hasonlatai, stílusa szinte megegyeznek a magyar népdalvilággal. Ezért igyekeztem egy magyar népdal hangnemében írni a fordítást. Rendes esetben egy ilyen egyszerű szövegnél nem tudom megállni, hogy ne tegyek bele még néhány metaforát vagy más költő eszközzel ne javítgassam a fordításban túl primitívnek tűnő verset. De ez nem jelenti azt, hogy lenézném a népdalainkat, amik úgymond egyszerűek, de nagyszerűek is. És korántsem gyerekjáték jó népdalt írni, ahogy egy karikatúránál, ahol csak pár vonal van, de az tökéletes, a népdalnál is nagyon a helyén van minden.  Az utolsó versszak éppen nem adja magát a népdali hangzás szempontjából, de jól szemléltet csalásokat, amikre a vers többi részében nem volt szükség.

I go to the Clyde and mourn and weep                       Lementem a folyóhoz, és megöntöztem azt,

satisfied I never will sleep.                                          Álom sose hozzon könnyektől vigaszt.

I ‘ll write her a letter, just a few short lines                   Levélben írtam néki néhány sort,

And suffer death ten thousand times.                           És szenvedésem tízezer halál volt.

Általános szabály, hogy olyan konkrétumok esetében, ami “helyi specialitás”, nem kell leírni, hiszen az olvasó valószínűleg ugyanúgy nem ismeri, mint a fordító. Ilyenkor körülírást kell alkalmazni, vagy általánosítani. A Clyde Skócia egyik nagy folyója, így szélsőséges esetben az is jó “fordítása” lenne, hogy lementem a Dunához, vagy a Tiszához, a mi világunkban akkor ugyanarra tudnánk gondolni, mint a népdal. Azonban ekkora elrugaszkodás nem kell, maradtam a folyónál. Ebből asszociáltam erre a hasonlatra, ami az eredetiben nincs, de ez olyan népdalos megfogalmazásnak tűnt, amit nem volt szabad kihagyni, hiszen a tartalma ugyanaz. Egyébként a vers többi részében adták magukat a sorok, szinte szó szerinti a fordítás. A népdali stílust igyekeztem fokozni régies szavakkal, pl. néked, vagy olyan hasonlatokkal, mint Rózsa-édes arcán mind a két ajak.

Másik jó példa a Bagoly és a Macsek c. fordításom. A szerző Edward Lear, aki az angol nonszensz kiemelkedő alkotója és a limerick műfaj “atyja”.  Versei megalapozták azt a költői stílust, amiben Romhányi és napjainkban Varró Dániel, Lackfi János vagy Havasi Attila ír. A nonszensz lényege a spontán asszociációk használata, meglepő, ügyesen erőltetett vagy kínrímek folytonos alkalmazása, könnyed, szellemes hangvétel, ami könnyeddé, szerethetővé, humorossá és közelivé teszi a verset (nem véletlen, hogy ma ez a stílus messze a legnépszerűbb). Az a véleményem, hogy százszor inkább ez a költészetet velejéig kihasználó (az említett költők kiváló ismerői a poétikának és a rímtechnikájukon kívül a formai eszközöket és a időmértékes ütemeket is könnyedén alkalmazzák) műfaj legyen az uralkodó, mint a minden szabályt (és sokszor sajnos az értelmet is) mellőző modern szabad költészet.

Az Owl and the Pussy-cat mindennek kiváló példája és annak is roppant élvezetet nyújthat, aki nem tud jól angolul. Irreálisan sok benne a rím és saját szerkezete van.  Az utolsó négy sorban a kezdő sor megismétlődik az utolsóként, a kezdő sor utolsó két szava kétszer ismétlődik, még két sort hozva létre. Én ezt az utolsó részt nem tartottam be, mert további játékosságra adott alkalmat. Az ismételgetés helyett feljebbi sorokra vagy egymásra rímelő sorokat hoztam létre kihúzva az eredeti egy sort néggyé. Lear bácsi alaposan feladta a leckét, világos, hogy a groteszk történetet a kínálkozó rímek alakították, ez pedig bűntény a fordítás ellen. Ilyen esetben a fordító viszonylagos szabad kezet kap és az eredeti értelméhez annyira kell közelit találnia, amennyire az megvalósítható, hiszen ilyen “vicces” rímeket egyébként sem könnyű találni. A versnek ezen kívül még időmértékre emlékezető dallama is van (bár ugye az angol nem alkalmas erre), ezt, amit a szótagszámmal együtt, szégyenszemre már nem tudtam megőrizni, de igyekeztem pótolni. Az eredmény egy, a mai magyar nonszenszköltészet stílusára hajazó vers lett.

A fordítói munka mindig ott csillan fel igazán, ahol egy új kifejezést vagy szót kell alkotni, mert az az író/költő saját szüleménye. Ezért tartjuk nagyra Göncz Árpád Gyűrűk Ura-fordítását, vagy Karinthy Micimackó-átültetését. azon kívül hogy művészi, költői szinten fordították és írták újra a szöveget, sok kifejezés lefordításának ilyen leleményes megoldása kivételes teljesítmény. Munkám során ilyenbe Eliot A macskák neve c. versénél ütköztem. Azon túl, hogy a többször egész sorokat kitöltő neveket magyar vonatkozásúvá kellett tenni, nyelvi játék is került bele az  ‘ineffable effable’ összemosásával keletkezett Effanineffable kifejezés. (megoldásom: kiejthetfejthetetlen).

A RÍMEK

Hiába az egyre inkább elharapódzó szabad verselés, az embereknek még mindig a rímek jutnak először eszükbe a vers tulajdonságai közül. Az angol rímekről annyit kell tudni, hogy kevés van belőlük. Ellenben a magyar nyelv, főleg ragozó mivolta és szabad mondatfelépítése miatt hemzseg a rímlehetőségekben, tiszta rímekre, asszonáncokra és mozaikrímekre nézve kifogyhatatlannak bizonyul. Ez komoly előnyt jelent a fordítóknak, hiszen egy-egy szebb rím közvetetten szebb verset eredményezhet.

A könnyű rímelés miatt általános volt az a megoldás, hogy a fordítók rímtelen verseket is rímelővé fordítottak, vagy többet tettek bele. Például a haikufordításoknál, amik köztudottan rímtelenek, sokan  a x a képletet használtak. Ez azonban ellentmond a fordítás szabályainak, legyen akármilyen is az eredeti, a rímképlet követése alapvető feltétel, különben nem tekinthetjük fordításnak. Már említettem, hogy a rímeket érdemes jelölni a munka előtt. Ez azért is fontos, mert előfordulhat, hogy a versben például interstrofikus (versszakok közt átívelő) rímek vannak, amik elkerülhetik az ember figyelmét.

Az angol költők legnagyobbjai sem riadtak vissza attól, hogy már végtelenül elhasznált rímeket használjanak és már annak is örülni kell, ha nem triviális tiszta rímekkel állnak elő. Ez egyébként csak egyre elviselhetetlenebb lesz a dalszövegek miatt, amikben elengedhetetlenek a rímek, de annyira lusták a dalszövegírók, hogy az első sorból nem nagy varázslattal bárki megmondja, hogy milyen szó fog rá  rímelni. Például az egyébként gyönyörű Yeats versben megtalálható a dalszövegekből untig ismert true – you rím, de a look hallatán is bántóan logikus válasz a book. Ez igazából csak azt az előbbi kijelentést támasztja alá, hogy szűkös az angol rímkészlet.

Azon túl, hogy a fordító meghagyja a rímképletet, meg kell vizsgálnia a rímfajtákat is. Olyan finomságot, hogy valaki az angol rímeket figyelembe véve alkossa meg a célnyelv rímeit, meg lehet próbálni, de lényegében kivitelezhetetlen és fölösleges is. Bár vannak azért esetek, teszem azt, ha valaki lefordítja az Annabel Lee-t, amiben csak egy szótagos rímek vannak, nem tanácsos három szótagos rímeket, pláne mozaikrímeket használni, hiszen a vers dallamosságába, egyediségébe, amit vissza kell tükrözni, ez beletartozik. De a legtöbb versnél nincs megkötés, így mindenki tehetsége szerint rímelgethet, és szülhet irigylésre méltóan szépeket, például Rilke Archaikus Apolló-torzójában Tóth Árpád ’ágyék-lágy még’ bravúrja, vagy meglepő ríme Rimbaud Magánhangzók szonettjében: ’gleccser-keccsel’. Szerencsére ebbe akkor sem köt bele senki, ha az eredeti rímek történetesen teljesen tipikusak voltak.

A már részletezett Bagoly és a Macsek rímelése szembetűnő, mind képletében, mind fajtájában különleges. A rímek meglepőek, viccesek és meghatározóak a groteszk vers hangulatában, így ezt hétköznapi rímekkel lefordítani megengedhetetlen.
Rímtelen versek esetében viszont nem árt résen lenni, nehogy véletlenül szüljünk egy rímet (mert ilyenkor bezzeg mindig lenne), ami összezavarja a vers teljes felépítését.

Az angoloknak úgy a XX. század elején végtelenül elegük lett a rímeikből és az újabb költőnemzedékeknél már a szabad vers volt az evidens, a rímes vers jobbára a dalokra és kísérletező vagy a régibe is újat hozó költőkre maradt. Ugyanez vonatkozik Amerikára is. Bár a magyar nyelvben erre semmi szükség nem volt, itt is lassan átformálódott a költészet a szabadversek irányába, ami véleményem szerint még mindig kiforratlan.

A rímkeresés külön mesterség, ami a versfordításnál gyakorlottságot igényel, hiszen míg saját verseknél meg lehet tenni, hogy teljesen átformáljuk a mondandót, vagy más irányba tereljük az ívet, ha nincsenek szép rímek, fordításnál lazára, de meg van kötve a kezünk.

Aki görnyedt már órákig íróasztala fölött egy-egy rímmel bajlódva (ahogy én szoktam), azt tudja, hogy egy apró, egyszerű mondatot is millióképpen meg lehet fogalmazni, variálni, rendezni, sorokat cserélni, értelmet ferdíteni, minden egyes szónál szinonimák után kutatni, mindezt azért, hogy a végén kikerekedjen a helyes és szép rímszerkezet.

A rím a visszatérés mágikus eszközével hat, de ezt más módon is el lehet érni, ez a lüktetés, amit időmértéknek nevezünk.

IDOMÉRTÉK

Ez a görögöktől ránk maradt rendszer egyszerű matematikán nyugszik, aminek követése viszont nagyon is élővé teszi a verset. A versfordításban kétségtelenül a jambus a legnépszerűbb (az időmérték szabályaira nem térnék ki). Köszönhető ez azon ténynek, hogy a nyelvünk erre áll rá legjobban, nem is jelent gondot, ha a versben titi van, vagy tátá, a lényeg, hogy a sor végén jambus következik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az előbbi mondatot jambikusan írtam és kíváncsi lennék, hányan figyeltek fel rá. A jambikusság olyan egyszerűen megvalósítható, hogy ha az ember eleget gyakorolja, végül mindent jambikusan fog mondani, akarva akaratlan. Devecseriről tartják, hogy az Odüsszeia után csak hexameterben tudott megszólalni. A fordítók azt tanácsolják a kezdőknek, hogy igyekezzenek nem jambikus szövegekbe is beleerőltetni az ütemet, a túlzott hangsúlyozással aztán alkossanak maguk is sorokat, végül alakítsák át az időjárás jelentést vagy a receptkönyvet valamelyik időmérték szerint. Az ókori verseknél az időmérték kiemelésének még volt teteje, ma már inkább zavaró és pont azért hatásos, mert nem az időmérték tűnik fel, hanem csak annyi, hogy a soroknak van egy dallama és egy kellemes megfogalmazása. Az időmértékkel XX. századi költőink is tisztában volt és olyan egészen extrán időmértékes versek születtek, mint József Attila egyetlen ütemre írt Várakozása, Csokonai Tartózkodó kérelme, Radnóti Hetedik eclogája, vagy az időmértéket valóban dallamként használó Weöres-gyerekversek. De szelídebb formáiban ott lapul mindenhol, anélkül, hogy szemet szúrna. Mint mondtam, az angol nyelv egyszerűen nem alkalmas az időmértékre,nem lehet hosszú és rövid ütemekre osztani a szótagokat, így ők ezt a hangsúlyozással mímelik. Skandálással ez is kiugrik, és ezt a megmosolyognivaló próbálkozásukat, mint fordító, nagyon komolyan kell venni, és vagy jambusba, vagy trocheusba lefordítani, mivel ez a maximum, amit egy angol kezdeni tud az időmértékkel.

Természetesen az időmérték gyakorlására a görög és latin versek a legalkalmasabbak. Devecseri mellett Trencsényi-Waldapfel Imrét lehet említeni, kinek szinte egész fordítói életművét ókori fordításai teszik ki. De Aranytól kezdve Radnótin át Babitsig rengeteg jelentős költőnk fordított több-kevesebbet az ókori nagyok műveiből, több-kevesebb sikerrel. Szerencsére nekem is alkalmam nyílt két latin vers nyersfordításából dolgoznom. Így nem válogathattam, mint az angolok esetében, de szerencsére két gyöngyszem került a kezembe, egy Catullustól és egy Janus Pannoniustól. A latinban a jambikusság egyáltalán nem domináns, például a klasszikus hexameter és pentameter is trochaikus (ereszkedő), de ilyen a Szapphói, az Adóniszi, vagy a kis és nagy Aszklepiadészi sor is. Ergo a nehezebb utat kell járni, a trocheus kevésbé jön magától.

Azonban ha sikerül ráállnia az agynak, egy idő után már csak a szabályrendszeren belül gondolkodik és még ha az első sornál a forma megkötéseit szótagonként kell ellenőrizni, az utolsó sorok semmilyen gondot nem jelentenek majd. A Pannonius-vers disztichonban íródott, a Catullus a bonyolultabb Phalaikoszi sorokból épül fel (x x/ tá ti ti/ tá ti/ tá ti/ tá tá).  Ilyen esetekben is az ember a legvégsőkig csűri-csavarja a mondatot, hogy az kövesse az időmértéket és még értelme is legyen, s ha ez megegyezik az eredetivel, az már megér egy vállon veregetést. Mindent ki lehet hozni előbb-utóbb, de a minőséget nem lehet a nehéz időmértékre fogni. Egy erőltetett megoldás az időmérték miatt a laikusoknak is fel fog tűnni. Ha görcsös, akkor nem jó, ez igaz az ütemre, rímre, általában a versírásra. Ha nem megy, aludni kell rá egyet és új szemmel ránézni.

Ha a fordító nem akar biztosan hibázni az időmértékben ( és nem zseni az illető), akkor igencsak ajánlott kitenni a verslábak között a perjelet és le lehet írni a hosszú-rövid szótagokat is alá. Velem sokszor megesett, hogy még az első változatnál figyeltem, hogy mindig kijöjjön a trocheus, de ha valamit átalakítottam és úgy szebben hangzott, örömömben nem vettem észre, hogy a változtatás elrontotta az előző verslábat, így újra és újra át kellett alakítani, elvenni innen egy szótagot, áttenni oda, olyasmi feladat, mint az egyenletrendezés, csak izgalom is van benne. Az időmérték a szív ritmusát követi, így nekünk  érdemes követni az időmértéket.

SZERKEZET

A szerkezet, a vers hangnemén kívül mindent magába foglal, amiről eddig szó volt, így tekintsük a formai szabályok összességének.  De több szempontról még nem esett szó, pedig a szótagszám egy központi probléma az angol fordításoknál, erre Arany és Goethe egyaránt panaszkodott. Az a híres gond ugyanis, hogy az angolok előszeretettel használják ki költészetükben, hogy egy-két szótagos szavaikkal nagyon röviden ki tudnak fejezni nagyon csavaros dolgokat. Márpedig ehhez, amennyire lehet, ragaszkodni kell. Ez sok fájdalmas következményt von maga után, többek közt bizonyos részek összevonását, leegyszerűsítését vagy kihagyását. A kérdés az, hogy mit lehet, szabad kihagyni. Válasz pedig nincs, ez szubjektív és csakis a költői érzék döntheti el. Azt kell elérni, hogy a vers végső soron ugyanarról szóljon, még ha részleteiben nem is egyezik. Magyarban is vannak eszközök a kevesebb szótagszám elérésére, vers műfajban gyakori jelenség, hogy ‘és’ helyett csak a lágy és plusz szótagot nem jelentő ‘s’ szerepel, vagy nem kerül ki a névelő és persze ott vannak a régies, de jól bevált szavak, mint az ‘ily’ vagy ‘kél’, ‘lel’, stb. De ez csak az egyik gond, hiszen be kell tartani a rímelést is, ami, ha lehet, még szembetűnőbb, ha eltér, mint a szótagszám.

Ezeket a szűkös kereteket adja Ben Jonson The hour-glass c. versében, ami saját rímképletet használ ( a b a b c c d d d ), de a szótagszám is ugrál, a hosszú sorok tíz szótagosak, az őket váltó rövidek csak négyet tesznek ki. Nem is sikerült négy szótagban megoldani ezeket a sorokat, de az a véleményem, hogy ez a fajta rövidség hangulati tényező, amit hat szótaggal is vissza lehet adni, de a tartalom megőrzéséhez létfontosságú volt. A halmazrímet, amit a végén használ, nehéz nem mesterkélt rímekkel visszaadni, magyarban Balassi és Zrínyi után nem is volt népszerű forma. Az utolsó sorommal nem igazán vagyok megelégedve, de egyszerűen nem találtam jobbat.

De van ellenpélda is, fordításaim közül több is kötött “szabad” vers.   Blake IV. Edwardhoz készült prológusa rímtelen, hangsúlyos ütem sem ismerhető fel, a szótagszám is bizonytalan. Ugyanez áll T. S. Eliot Négy kvartettjére és Bukowski A varázslat definíciójára. Így most összegezném a tapasztalataimat a szabad versek fordításáról.

A legfontosabb, ami elmondható, hogy semmivel sincs egyszerűbb dolga annak, aki kötött vers helyett szabadot fordít. Ekkor ébred rá a fordító, hogy ami a rímek, ritmusok, szerkezetek miatt korlátnak tűnt, az mankó is volt egyben. Igen, az bizonyos, hogy szabad verset összecsapva is le lehet fordítani, hiszen nincs konkrét kötöttség és biztos vagyok benne, hogy sok kívülálló a kötetlen forma fordítását nagyságrendekkel egyszerűbbnek tartja. De elég egy próba, és bárki ráeszmélhet a szörnyű és nyilvánvaló igazságra: egy ilyen munkára sosem lehet azt mondani, hogy készen van. A kötött formák annyi biztos pontot adnak, amit ha a fordító teljesít, akkor kényelmesen dőlhet hátra. Kétségtelenül ezekre is igaz, hogy mindig lehetne még jobb (mire nem?), de a sok szép rím, helyes ütem, pontos szótagszám ezt feledteti. Van, aki ezért szabad versekbe is visz szabályt, de ez ritka nagy vétek, a fal itt sokkal nagyobb, mintha valaki becsempész még egy szótagot.
Ami előny, hogy van lehetőség a mondandó pontos visszaadására és igazából nem lehet mibe  belekötni.  De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne rossz fordításnak nevezni. Ha egy verset érdemesnek tartunk a lefordításra, akkor annak kell, hogy ereje legyen, különben mit sem ér.

Szabad versekre különösen igaz, hogy sokuk hangulati tartalommal bír, lényegi mondanivaló nélkül, ezért szinte képtelenség lefordítani úgy, hogy élvezhető legyen. Bár nagyrészt egyetértek Faludyval, aki a modern amerikai költészetet így jellemezte: Legelsőnek a szépséget dobtátok/ ki a versből, utána a zenét./ Whitmantól a barbár szószátyárságot/ örököltétek, nem az erejét./ Folyton hamis asszociációkat köptök, mikben nincsen se lélek, se test, -/ lisztet fingó bohócok, nyolcvan éve/ nem mondtatok még semmi lényegest. Azonban vannak ellenpéldák, mint Charles Bukowski, akitől fordítottam is. Ő sem könnyű dió, de szerethető. Fordítás közben arra jöttem rá, hogy a trükk, hogy az ember érezze, mikor kell nagyon pontosan fordítani és mikor kell átkölteni egy kicsit. A ‘mikor le kell öntened egyet’ nem nevezhető a ‘When you need it’ fordításának, de a hangulatot szerintem így jobban visszaadja, mint a magyarban nem használt ‘mikor kell egy’, vagy ‘mikor szükséged van rá’.  Azért választottam ezt a verset, mert egy jó alternatíva az ars poetica műfajára és teljesen egyetértek vele.

Blake Prológusa majdnem kétszáz évvel korábbi és az akkori blank verse stílusát követi, ami tíz-tizenegy szótagos, rímtelen verselést jelent, ütemhangúlyozással, Shakespeare terjesztette el és használta előszeretettel ezt a formát, de a későbbi klasszikusoknál, mint Shelley vagy Keats is fellelhető. (Magyarban is ilyen mintára írtak olyan darabokat, mint a Bánk Bán vagy Az ember tragédiája).

Ebben a szövegben én csak laza mértéket találtam, így meg mertem tenni, hogy csupán a fülemre hallgatok és jólhangzás alapján alakítom az ütemet, hangnemére jobban ügyeltem, hogy minél inkább visszaadjam emelkedett és szép mívű stílusát. Ahogy a Varázslat definíciójában az ‘egy jó vers…’ itt is van egy visszatérő elem, a ‘Who can stand?’, a szótagszám tartva van, úgyhogy tartottam én is.

Eliot Négy kvartettjének e híres részlete, mint maga az egész mű, rejtélyes, hosszú filozófiai folyam, amiben könnyű elveszni és sok mindennek nem világos a jelentése (nekem semmiképp). De ettől függetlenül mégis nagyon fontos és értékes műnek tartom. Saját fordításomba több hozzáértő is belekötött, joggal. Azonban utána néztem és lehet, hogy nem végeztem jó munkát, de Vas István fordításával meg én nem voltam megelégedve. Mert ezt a verset aztán valóban a végtelenségig lehet csiszolgatni, és aztán rájönni, hogy ez angolban volt egész, és megragasztani a nyelvátültetésben összetört alkotást nem lehet már ugyanolyanra, mint amilyen volt.

A SZAKMA MESTEREI

Szeretnék egy külön részt szentelni magyar fordítóink számomra maradandó munkáira, az ő szubjektív értékelésükre, példák bemutatásával. Az értékelés személyességét azzal kezdeném, hogy szerintem irodalmunkban három költőről lehet elmondani, hogy fordítói életművükből mai napig táplálkozunk és a legváltozatosabb nyelvekből dolgoztak, ókortól a kortársig. Ők Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső és Faludy György. Mindhármukat egy-egy ismert fordításkötetük fémjelzi, Szabót Örök barátaink, Kosztolányit Idegen költők és Faludyt Test és lélek c. antológiája.

Ezt először ki merem jelenteni, hogy az ő fordításaik lefedik szinte az összes ismert költeményt, és mindig valamelyikük fordítása lett a legszebb. De érdemes összehasonlításokat tenni, mert bizonyos esetekben nyilvánvaló a fölény köztük, hol egyikük, hol másikjuk javára.

Szabó Lőrincet azért kedvelem nagyon, mert talán ő teljesíti leginkább azt a számomra lényeges definícióját és mértékét a fordításnak, amit úgy sikerült megfogalmaznom, hogy akkor ideálisan jó egy fordítás, ha (esztétikai értékein túl) annyira természetesnek hat, hogy bárki elhinné, egy eredeti magyar verset olvas. Persze lehet kétkedni, hogy miért kéne egy külföldi versnek magyarként hatnia, hát pont azért külföldi és más, de én nem azt mondom, hogy magyaros legyen, csak azt hogy ne legyen benne olyan mesterkéltség, ami sajnos még néhány ismertebb magyar költő valóban magyar versénél is megmutatkozik (megmondom őszintén, ki nem állom Berzsenyit, akinek egész költészete olyan, mintha közepes és kissé erőltetett görög vagy római fordítások lennének.) Szabó Lőrinc saját költeményeinek könnyedségét megőrzi halhatatlan fordításaiban is. Legismertebb munkája kétségtelenül a Shakespeare szonettek, ami jogos babér, az a kötet, ami ma a kezünkbe kerül ilyen címen, a mű harmadik változata, ami harminc évvel később született, mint az első fordítás és teljesen át van dolgozva. A 154 szonett kisebb részekre tagolható, de egyenként és egészében is teljes élményt nyújt. Hangneme intellektuális, könnyed, mind stílusában, mind rímelésben, hemzseg a hasonlatokban és metaforákban, ami az eredetire is fokozottan igaz, mégis jól követhető (bár hogy például az első huszonhat szonett voltaképpen ugyanarról az egyszerű dologról szól, hogy S. szépnek tartja barátját, és ezért kéri, hogy nősüljön meg és nemzzen utódot, hogy továbböröklődjön szépsége, az csak úgy harmadszorra esett le, mentségemre legyen szólva, hogy ebből kiindulva még millió más témát is érint a tájleírástól a nagy filozófiai kérdésekig.) Szerencsére nem erőlteti a tényt, hogy a versek egy férfihoz szólnak, ez nyíltan kimondva csak a XX. Szonettben olvasható, így nyugodtan hihetjük, hogy lányról van szó, ami segíti az azonosulást.

Annyit mondhatok, hogy el kell olvasni őket, aki még nem tette meg, azon nem segít, ha beszélek róla, aki meg ismeri, annak nem mondhatok újat. Élvezetes első betűtől az utolsóig, örökké aktuális és élő, nem kell nagy verskedvelőnek lenni élvezetéhez.

Sok mindent megemlítenék még, de a helyszűke miatt csak röviden említem meg Omar Khajjám Rubáíjátjának fordítását, ami 102 rubáíból áll, ez a perzsák haikuja, rövid négysoros vers, ami az élet minden területét érinti, ami csak a költővel megesik. Szabó Lőrinc az eredetit szabadon kezelő angol Edward Fitzgerald fordításait fordította át, szintén szabadon. Mindezt, a Shakespeare szonettekhez hasonlóan háromszor élete során, 23 év időeltolódással. Az eredetiséget joggal lehet támadni, de a versek önmagukért beszélnek, sokat átadnak a keleti hangulatból és gondolkodásból, úgy hogy az egy európainak is emészthető legyen. Frappánsak és megmaradók.

Ezen kívül szinte minden fontos  Európai költőtől fordított, számos nyelven, övé a hallhatatlan Blake Tigrisének fordítása, ami Kosztolányi kevesebb, Faludy még kevesebb sikerrel ültetett át. Babitssal és Tóth Árpáddal közösen készült A romlás virágai Baudelaire magyar változata egy korszakalkotó remekmű lett.

François Villontól is rengeteget fordított, köztük remek és ismert az Ellentétek című, de mégsem tudott igazán megragadni Faludy sziporkázása után. Faludy György huszonhét évesen adta ki a Villon balladákat, aminek népszerűsége szinte tömeghisztériát váltott ki, a Nyugat után lecsendesedni kezdő versolvasási hullám felélénkült, és ez a kötet évtizedekig meghatározó volt az olvasóközönség életében. Mikor tizenhat évesen a kezembe került, újraértelmezte a költészetről alkotott világképemet és azt mondtam, hogy igen, ez a hang az, ami megmentheti a halódó költészetet. Azonban nem volt mindenki ilyen lelkes, kortárs kritikusai, irodalmárai, költői bűntettnek tartották azt a fajta módszert, ahogy Faludy “fordított”. Bár a szakma elátkozta az olvasók imádták. Való igaz – ezt Faludy is elismeri -, hogy a balladák jelentős része csak halványan hasonlít az eredeti Villonra, van hogy néhány sor stimmel csupán, a nagy kedvencemnek, a Haláltánc-balladának még eredetije sincsen, csak akár Villon is írhatta volna, ezért került bele, a testamentum is, ami az életét írja le, úgy hogy senkinek sem kívánnék szebb életrajzi művet, szintén saját tisztelgés a költő előtt.

Faludy életműve az, ami egy új perspektívát és alternatívát nyit a fordítói módszerek terén. Kérdés, hogy meddig tekinthetünk valamit fordításnak. A Villon balladákat már többségében nem tekinthetjük annak, de jó példa egy szélsőségre. Azonban Faludy nem állt meg Villonnál, egy évvel később nekilátott az évekig tartó munkának, nevezetesen, hogy összegyűjtse a világlíra minden fontos gyöngyszemét és egy kötetbe le is fordítsa. Az eredmény egy semmihez nem fogható, monumentális gyűjtemény lett, a Test és lélek című antológia, ami 1400 verset foglal magába, Európa minden fontos nyelvétől, mint az Orosz, francia, német, angol, görög, latin stb., kezdve olyan egzotikus nyelvekig, mint az arab, perzsa, japán, kínai vagy a szanszkrit.  Mondanom sem kell, hogy több mint hatszáz oldalnyi tömény gyönyörről van szó. Nem véletlen használtam a gyönyört, Faludy nagy ellenzője volt a prűd fordítói gárdának, kiknek szűrőjén csak nagyon kevés erotikus vers jutott át, így azt a képzetet keltheti, hogy a világirodalomban ez mindig is tabutéma volt, és nem születtek értékes pajzán költemények. Erről rántja le a leplet Faludy, aki elképesztő változatosan tudott a szeretkezésről írni, mind fordításaiban, mind saját verseiben. Így az antológiában tekintélyes helyet kaptak az ilyen témájú versek, ókortól napjainkig. Az Elégia a vetkőzésről jó példa erre, egy részlete: A bűn nem bűn, és itt nem incseleg/ az ördög sem. Engedd le ingedet./ Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy/ föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok./ Mezítelenül is gondoskodom rólad,/ vagy nem elég egy férfi takarónak?

Faludy otthonosan mozog az irodalomban fellelhető összes szerkezet, rímfajta között, és minden poros verset élettel tölt meg. Viszont ez az amit, hibájául is fel lehet róni. Mondtam, hogy szerintem fontos a versek természetes hangzása, ugyanúgy, mint a fordító személyes hangja. De Faludy, bár a Villonokkal ellentétben itt komolyan és elég pontosan dolgozott, mégis sok vers olvasása után, az a kép alakult ki bennem, hogy a versek félig származnak a költőktől és félig Faludytól, ami erős arány. Azt is ki merem jelenteni, hogy bár a hasonlatokat, szerkezeteket stb. az adott korból meríti, mégis, mintha az összes vers egy kor esztétikáját elégítené ki.

Mindenesetre érdemes tőle tanulni rímalkotás terén, amiben utánozhatatlan volt, és hogy a fordításnál merjünk bátrak lenni, nem tilos jobbá tenni az eredetit. Mellesleg pedig egyik legjobb magyar költőnk, akiről méltatlanul elfeledkeztek. Faludy részletesen közli, hogyan volt képes ilyen változatos nyelvekről fordítani, ő maga néhány európai nyelven tudott magától, még páron erős szótárazással, más nyelveket szintén külföldi, angol,  francia nyersfordítások alapján tudott tolmácsolni. Bár a kínai és japán költészet számos ok miatt iszonyú nehéz feladatnak tűnik (nincsenek rímek, szótagszámot tekintik alapegységnek, de minden szó egy szótagnak számít, ami semmilyen európai nyelven nem utánozható), de Faludy szerint szavankénti nyerfordítás segítségével igazán egyszerű.

A kínai és japán költészet klasszikus fordítója Kosztolányi, aki szintén angol forrásokból dolgozott. Ő válogatta és fordította le mindazt a kínai és japán verset, ami ismert nálunk, komoly kiegészítéseknél legfeljebb Faludyt lehet megemlíteni. Kosztolányi végig rímeket használ, pedig a japánban ilyen nem létezik. Haikuk esetében a x a képletet használ. Ez elvileg szabálysértő, de mindenki belátja, hogy ha szabadversekként lennének tolmácsolva, az élvezhetetlenné tenné. A haiku a japán lélek milyenségéről tanúskodik, ami teljesen más alapokra épül, mint az európai. A japán költészet egyik legfontosabb szemléletbeli  mássága, hogy nem a múltból vagy a jövőből eredő nagy horderejű kérdéseket latolgatják, aggódnak, vagy próbálnak választ keresni, hanem kimennek az erdőbe vagy a városba, és mint a természetfotósok, életképeket gyűjtenek, méghozzá a mikro kategóriában. Olyanokon aggódnak, mint hogy mi történik az alvó lepkével, ami a mindjárt megkonduló harangon telepedett meg. Ez a fajta szépségkeresés a részletekben fontos költői erény, ebben pedig a japánok verhetetlenek. Ezt Kosztolányi teljességgel magáévá tudta tenni, és úgy fordítani, hogy az egy európainak is élmény lehessen, például Natsume Seibitől az Udvariasság így hangzik: Kunyhóm előtt gubbasztok tétován./ A teleholdnak adtam át ma éjjel/ Vendégszobám. Vagy Moshitól: Az emberélet gyönge dráma./ Csak egyszer adják./ Nincs több előadása. Jól példázza Kosztolányi magas fölényét, hogy a pár éve megjelent Liget könyvkiadó világlírai sorozatában a Kínai és japán költők c. kötetben csak K. fordítások olvashatóak. Idegen költők c. antológiájában a részletes Kínai és Japán részen és némi amerikai fordítások (köztük Poe Hollójának sokak szerint legjobb fordításával) után, már európán belül marad és nyújt körképet, azokat kiemelve, akiket ő fontosnak tart. Az viszont tény, hogy Kosztolányi hajlamos volt régiesen fogalmazni (ez saját verseiben nem lelhető föl, valószínűleg a korstílust akarta ezzel imitálni), így fordításai ma már sokaknak régiesen hatnának.

Végül egy rövid amerikai badar vers fordítása: Sáros, havas künn a hegyoldal, / egy vándor megy az éjen által,/ a szíve telistele gonddal,/ és a cipője tele lábbal.

 

A NYERSFORDÍTÁS

 

A nyersfordítás kis adagban gyógyszer, nagy mértékben méreg. Ha csak tehetjük, ne támaszkodjunk rá teljesen. Persze, ha teljesen járatlanok vagyunk a forrásnyelvben és mégis fordításra vetemedünk, akkor nagyon nincs más választás, szótárazással még felületesebb az eredmény. A nyersfordítás, bár jó esetben több értelmezést is felkínál, beszűkíti a lehetőségeket. Persze csak annyira, amennyire egy fordító azt komolyan veszi. Lehet szabadon kezelni, akárcsak az eredetit. Én Catullusnál voltam kénytelen nyersfordításból dolgozni, mivel latin tudásom néhány hangzatos közmondásra korlátozódik. Ezt a fajta munkát nyelvi játékként is fel lehet fogni: hogyan tudunk egy adott szöveget úgy alakítani, hogy  kövesse az időmértékes formát? Természetesen némi szótárazás és a költőiség, természetesség  megőrzése kötelező.

 

FORDÍTÁS VAGY FERDÍTÉS?

 

Dante úgy fogalmazott, hogy amit a múzsák egyszer harmóniába fontak, azt sohasem lehet az egyik nyelvből a másikba áttenni. Ignotus, a műfordítás fénykorában kijelentette, hogy a fordítás logikai lehetetlenség. Robert Frost, neves angol költő kijelentette: a vers az, ami elveszik a fordításban. Én vitatkoznék mindannyiukkal, ahogy munkám eddigi részében is tettem. Az elutasítás oka abban a precíz hajlamban keresendő, hogy sokan úgy gondolnak a műfordításra, mintha valamit pont úgy kellene visszaadni, ahogy a forrásnyelvben megíródott.  Ez merőben rossz szemlélet. Először is a fordításra azért van szükségünk, hogy olyan versek is eljussanak hozzánk, amiket magyarul nem írtak. De minden versnek van egy magja, egy lényegi, lélekkel átitatott mozzanata, ami független minden külső formától, hangtól. Hiába pontos valaki, számtalan példa van rá, hogy épp ez a görcsös pontosság lehetetleníti el a munkát. Ha ugyanazt akarjuk visszaadni, sokszor épp, hogy máshogy kell fogalmazni. Ahogy a sütésben is épp azt szeretjük, ha mindenki “ugyanazt” az ételt egy kicsit máshogy készíti el, ez nem von le valódiságából, inkább többet ad és újraértelmezi a megszokott ízt. Így látom én a versfordítást.

 

HÁTRADOLVE

 

Azért választottam ezt a témát, mert mint verskedvelő, és költeményeket maga is írogató lélek, lehetőséget láttam benne, egyrészt a saját stílusom és gondolatvilágom levetkőzésére, amint egy másik poéta szemüvegén osztozkodom, másrészt ritka versírási alkalmaim szaporítására, olyan munka, amit szívesen elvégzek, a megkapott alapért cserébe, amit magamnak nagyon nehéz megszülni. Persze a fordításra nem mondhatom, hogy a saját versem (a középkorban a fordítók nem írták oda az eredeti szerzőt és teljes lelki nyugalommal hozták ki saját nevük alatt. Ez is érthető, hiszen az adott nyelven belül valami teljesen újat hoztak létre a semmiből.), de dicsőségnek dicsőség lehet ez is, ha valakinek ez a lényeg.

Azon túl, hogy e feltételezéseim beigazolódtak, sok fontos tapasztalatot gyűjtöttem. Írásos munkám ezt igyekszik reprezentálni, de pár gondolat a gyakorlati fordítások kapcsán még kimondatlan maradt. Igen, a fordítás nehezebb, hiszen mindent igényel, ha más arányban is, mint a versírás, de próbára tesz a komfortzónán kívül is. A Nyugatosok korában terjedt el az a nézet, hogy csak azt a költőt lehet komolyan venni, aki fordít is. Ez jogos elvárás, ugyanarról az érzésről van szó, mikor a rosszalló szemlélő szeretné számon kérni a modern, lap közepére két piros pöttyöt pottyantó művészen, hogy “egyébként” tud-e festeni. De valóban hasznos, hiszen olyan formákkal kénytelen dolgozni az ember, amiket ő magától nem alkalmazna, de talán éppen ettől jön majd meg hozzá a kedve. Színesíti vele saját költészetét. Arról nem is beszélve, hogy közben még szolgálatot is tesz a világlíra terjesztésének, és esetleg egy halhatatlan remekművet hoz létre, ami többet ér, mint saját versei.  A fordítás minden szintjén művészet, nem kell hozzá verseket fordítani, hogy ez kiderüljön. Csak az igényen múlik, hogy ki mennyire árnyaltan szeretné továbbadni az idegen mondandót.

A fordítás nekem ugyanúgy ihletszinten működött, de könnyebben jött a Múzsa, elismerem. (Mint saját verseimnél is) jó, ha a harmadik nekifutásra lett olyan a fordítás, amit elfogadtam. Volt, hogy órákat ültem egy félsor előtt, volt hogy az egész folyamat fél óra se volt. Mindkettőnek van ereje. Ami még jó a fordításban, hogy nem kilátástalan. Ott a vers, ennyivel kell megbirkózni, se többel, se kevesebbel. Ez megnyugtató tud lenni. Hogy azok a versek könnyebben fordítódnak, ami közel áll hozzánk, ez triviális, bár ez gyakorlatban itt nem derült ki, mivel azért választottam ezeket, mert rokonnak éreztem őket. Angol nyelvtudásom egyelőre egy kultúrált dokkmunkáséval egyenlő, de webes és angol értelmező szótárakkal felfegyverkezve valahogy mindig sikerült megérteni.

Verset írni, olvasni és fordítani egyaránt páratlan dolog, ajánlom mindenkinek. Aki megérti a vers fogalmát és szükségét, az a világ mélységével is keresi a kapcsolatot. A fordítással emléket állítunk mindazoknak, akik ezen mélységek kutatására indultak, és valamelyik úton végül eljutottak saját középpontjukig. A költészet a kibillentések egyensúlyát, a béke háborúját hordozza. Ma minden szempontból össze vagyunk zavarodva, hiába ülünk tudástornyokon. Hiába, a költői kérdések megválaszolása még mindig a költőkre marad.

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

Faludy György: Test és lélek. Magyar világ, Budapest, 1988

Félmeztelen múzsa. Magyar Könyvklub, 2000

François Villon balladái Falud György átköltésében. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2010

Hegedüs Géza: A költői mesterség. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1978

Kosztolányi Dezső: idegen költők. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966

Omar Khajjám: Rubáíját. Magyar Helikon, 1979

One hundred and one famous poems (Roy J. Cook összeállítása),

Contemporary Books, Chicago, 1958

Szabó Lőrinc: Örök barátaink I.-II.  Osiris Kiadó, Budapest, 2002

She Walks in beauty (Caroline Kennedy összeállítása). Hyperion, New York, 2011

Szabó Ede: A Műfordítás. Gondolat, Budapest, 1968

Száz vers (válogatott idegen versek eredeti szövege és magyar fordítása, Kardos László összeállítása). Magvető Könykiadó. Budapest, 1956

Száz vers (Szerb Antal összeállítása). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957

The new poetry (A. Alvarez összeállítása). Penguin books, London, 1962

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

 

Szeretnék köszönetet mondani témavezetőmnek, Szántó Ildikónak és az iskola többi önként segítségemre siető tanárának, mint Fürjes Gabriella, Paller Kata és Balassa Ági. Köszönöm a Fordítók Szövetségének, hogy eljárhattam egy előremozdító fordítói képzésre, ottani tanáraimnak, Mesterházi Mónikának (aki külön is szemrevételezte munkáimat), Horváth Viktornak és Imreh Andrásnak, továbbá hálás vagyok családtagjaimnak, az előadásban nyújtott segítségükért Lengyel szilviának és Sándor Andrásnak, valamint Karlinger Manónak, Szentgyörgyi Emesének és Sass Balázsnak, akik szemrevételezték, átolvasták és versajánlataikkal bővítették munkámat.

 

Charles Bukowski

 

DEFINING THE MAGIC

 

a good poem is like a cold beer
when you need it,
a good poem is a hot turkey
sandwich when you’re hungry,
a good poem is a gun when
the mob corners you,
a good poem is something that
allows you to walk through the streets of
death,
a good poem can make death melt like
hot butter,
a good poem can frame agony and
hang it on a wall,
a good poem can let your feet touch
China,
a good poem can make a broken mind
fly,
a good poem can let you shake hands
with Mozart,
a good poem can let you shoot craps
with the devil
and win,
a good poem can do almost anything,
and most important
a good poem knows when to
stop.

 

Charles Bukowski

 

A VARÁZSLAT DEFINÍCIÓJA

 

a jó vers, olyan, mint a hideg sör,

mikor le kell öntened egyet,

a jó vers egy meleg

pulykás szendvics, ha megéhezel,

a jó vers fegyver, mikor

a tömeg bekerít.

a jó vers olyasmi, ami

átenged a halál

sikátorain.

a jó vers a halált úgy olvasztja szét,

mint tűz a vajat,

a jó vers bekeretezi a kínt

és felakasztja a falra,

egy jó verstől lábaddal elérheted

Kínát,

egy jó verstől a megtört elme

szárnyra kap,

egy jó vers megoldja, hogy kezet fogj

Mozarttal,

egy jó vers eléri, hogy kockázz

az ördöggel

és nyerj

egy jó vers majdnem mindent tud,

és a legfontosabb,

egy jó vers tudja, mikor kell

véget érnie.

 

Catullus

 

XV. CARMEN

 

Commendo tibi me ac meos amores,

Aureli. Veniam peto pudentem,

ut, si quicquam animo tuo cupisti,

quod castum expeteres et integellum,

conserves puerum mihi pudice,

non dico a populo — nihil veremur

istos, qui in platea modo huc modo illuc

in re praetereunt sua occupati –

verum a te metuo tuoque pene

infesto pueris bonis malisque.

Quem tu qua lubet, ut lubet moveto

quantum vis, ubi erit foris paratum:

hunc unum excipio, ut puto, pudenter.

Quod si te mala mens furorque vecors.

In tantam impulerit, sceleste, culpam,

ut nostrum insidiis caput lacessas.

A tum te miserum malique fati!

Quem attractis pedibus patente porta

percurrent raphanique mugilesque.

 

15. CARMEN

 

Rád bízom magam és szerelmemet, jó

Aurélius, és szerényen annyit

Kérünk, hogy ha te egyszer is szerettél

Bármit annyira, hogy megóvtad úgy azt,

Hogy szép, tiszta maradjon, úgy tegyél most

Fiammal. Nem a nép miatt, akik csak

Az utcán fel-alá özönlenek, s nincs

Rá gondjuk, sose féltem én azoktól.

Tőled féltem, a péniszed miatt, mely

Rossz és jó fiuk ellen is veszélyes.

Hagyod, hogy tegye, mit csinálni kíván,

Ahányszor te is arra vágysz, és

Ha előveszed, áll. De tégy kivételt

Vele, mert ha netán a ferde elméd,

Te hitvány nyomorult, e bűnre sarkall,

Ellenünk ilyen árulást cselekszel,

Úgy keserves a sors, mi várni fog majd,

Mert a lábaidat kikötve, hátsód

Ajtaján halak úsznak át retekkel.

 

 

Ben Jonson:

 

THE HOUR-GLASS

 

Consider this small dust, here in the glass,
By atoms moved :
Could you believe that this the body was
Of one that loved ;
And in his mistress’ flame playing like a fly,
Was turned to cinders by her eye :
Yes ; and in death, as life unblest,
To have’t exprest,
Even ashes of lovers find no rest.

 

 

A HOMOKÓRA

 

Nézd az üvegben e maroknyi port,

Útját a szemeknek.

Hinnéd, hogy egykor ez teste volt

Annak, kit szerettek?

Kedvese égő szemében, mint a darazsak,

Örökké röpködve szította a parazsat.

Igen. Holtan is, mint élve, meg nem állhat,

Mint űzött vadállat;

Béke a szeretők porára se szállhat.

 

Edna St. Vincent Millay

 

FIRST FIG

 

My candle burns at both ends;
It will not last the night;
But ah, my foes, and oh, my friends—
It gives a lovely light!

 

AZ ELSO FÜGE

 

Gyertyám mindkét végét égetem,

Bár reggelig nem lesz elég,

De –légy velem vagy ellenem –

Nézd, most mily csodás fénnyel ég!

 

BLACK IS THE COLOUR

Traditional Scottish Song

Black is the colour of my true love’s hair.
Her lips are like a rose so fair.
She’s got the sweetest face and the gentlest hands.
I love the ground where on she stands.

I love my love and well she knows.
I love the ground where on she goes.
And how I wish the day would come
when she and I can be as one.

Black is the colour of my true love’s hair.
Her lips are like a rose so fair.
She’s got the sweetest face and the gentlest hands.
I love the ground where on she stands.

I go to the Clyde and mourn and weep
satisfied I never will sleep.
I ‘ll write her a letter, just a few short lines
And suffer death ten thousand times.

 

SZERELMEM HAJA ÉJSZÍNŰ ZUHATAG

 

Skót népdal

 

Szerelmem haja éjszínű zuhatag,

Rózsa-édes arcán mind a két ajak.

Övé a legfinomabb orca, a legselymesebb váll.

Áldom a földet is, amelyen áll.

 

Szeretem és ezt mindig tudta jól,

Hogy szeretem a földet, hol lába áthajolt,

És miként várom a napot,

Mikor véle eggyé válhatok.

 

Szerelmem haja éjszínű zuhatag

Rózsa-édes arcán mind a két ajak.

Övé a legfinomabb orca, a legselymesebb váll.

Áldom a földet is, amelyen áll.

 

Lementem a folyóhoz, és megöntöztem azt,

Álom sose hozzon könnyektől vigaszt.

Levélben mondtam néki néhány sort,

És szenvedésem tízezer halál volt.

 

 

Edward lear

 

THE OWL AND THE PUSSY-CAT

 

 

The Owl and the Pussy-cat went to sea

In a beautiful pea-green boat,

They took some honey, and plenty of money,

Wrapped up in a five-pound note.

The Owl looked up to the stars above,

And sang to a small guitar,

“O lovely Pussy! O Pussy, my love,

What a beautiful Pussy you are,

You are,

You are!

What a beautiful Pussy you are!”

 

Pussy said to the Owl, “You elegant fowl!

How charmingly sweet you sing!

O let us be married! too long we have tarried:

But what shall we do for a ring?”

They sailed away, for a year and a day,

To the land where the Bong-Tree grows

And there in a wood a Piggy-wig stood

With a ring at the end of his nose,

His nose,

His nose,

With a ring at the end of his nose.

 

“Dear Pig, are you willing to sell for one shilling

Your ring?” Said the Piggy, “I will.”

So they took it away, and were married next day

By the Turkey who lives on the hill.

They dined on mince, and slices of quince,

Which they ate with a runcible spoon;

And hand in hand, on the edge of the sand,

They danced by the light of the moon,

The moon,

The moon,

They danced by the light of the moon.

 

Edward Lear

 

A BAGOLY ÉS A MACSEK

 

Úszott Bagollyal s a Macsekkal

Egy meseszép zöldszín csónak,

Vitték átkötve ötfontos csekkel

Pénzüket, s egy üveg mézet útravalónak.

A Bagoly a Göncölszekeret

Leste és a gitárnak esve

Pengetett – irántad a szeretet

Elönt, szavakat keresve

Önt

Repesve

Elveszem, ha dönt. –

 

-Szeress s Dalolj szép Bagoly,

Zenéd bűvöli minden macska lelkét,

Ne hezitáljunk, maholnap álljunk

A Pap elé, csak gyűrű kell még. –

Húzták a csónakot, egy évet s egy napot.

Míg kikötöttek a Bongó fák szigetén.

A fák alatt egy helyütt Kismalac feküdt,

Ott ragadt

Szemük,

Mert gyűrű volt a dísz az orra hegyén.

 

Üdvözlöm kendet, egy centet

Adnánk gyűrűdért – Miért

Ne? – Eladta, s ők megjelentek

A Pulyka előtt, ki a hegyen élt.

Aztán falták a vagdalt húst s az almát

Kanállal az ifjú házasok,

Majd kéz a kézben, a parti részen

Járták holdfényben a körberingó

Víg

Keringőt

Míg ki nem fúltak egészen.

 

William Butler Yeats

 

WHEN YOU ARE OLD

 

When you are old and grey and full of sleep,

And nodding by the fire, take down this book,

And slowly read, and dream of the soft look

Your eyes had once, and of their shadows deep;

 

How many loved your moments of glad grace,

And loved your beauty with love false or true,

But one man loved the pilgrim soul in you,

And loved the sorrows of your changing face;

 

And bending down beside the glowing bars,

Murmur, a little sadly, how Love fled

And paced upon the mountains overhead

And hid his face amid a crowd of stars.

 

 

HA ÖREGSZEL

 

Ha öregszel és lebukó, szürke fejjel

Tűz mellett pihensz, e könyvet vedd elő,

S ahogy olvasod, idézd szemed delelő,

Puha fényét, amit sötét árnyék rejt el.

 

Hányan nézték bájos, boldog perceid,

Kiket igaz vagy hamis érzés elfogott,

De egy volt, ki szerette a zarándokot

Benned és látta arcodon küzdelmeid.

 

A villódzó tűz előtt görnyedve

Mormold, hogy elszökött a szerelem,

Most vándorol át óriás hegyeken.

Elrejtve arcát a csillagvölgyekbe.

 

William Blake

 

PROLOGUE TO “KING EDWARD THE FOURTH”

 

O for a voice like thunder, and a tongue

To drown the throat of war! When the senses

Are shaken, and the soul is driven to madness,

Who can stand? When the souls of the oppressèd

 

Fight in the troubled air that rages, who can stand?

When the whirlwind of fury comes from the

Throne of God, when the frowns of his countenance

Drive the nations together, who can stand?

 

When Sin claps his broad wings over the battle,

And sails rejoicing in the flood of Death;

When souls are torn to everlasting fire,

And fiends of Hell rejoice upon the slain,

 

O who can stand? O who hath causèd this?

O who can answer at the throne of God?

The Kings and Nobles of the Land have done it!

Hear it not, Heaven, thy Ministers have done it!

 

PROLÓGUS A IV. EDWARDHOZ

 

Hol hangja a mennydörgő viharnak és a nyelv

Mely a háború torkát csavarja! Mikor az érzelem

Zilálva szertehull, és a léleksereg az őrületbe hajt,

Ki áll még? Mikor a sanyargó szellem

 

Harcba száll tomboló ég felett, ki áll még?

Mikor lejön az őrület forgószele

Az Úr trónja mellől, mikor ráncolt szemöldöke

Egymásnak uszít nemzeteket, ki áll még?

 

Mikor a Bűn a harc felett szárnyra kap

És ujjongva siklik át a Halál árvizén;

Mikor örök tűz szaggatja szét a lelkeket,

És a Pokol vigadoz pusztult hamvukon,

 

Ki áll még? És ki bűnös mindezért?

Ki felel majd érte az Úr színe előtt?

A Királyok azok s e Föld nemesei!

Ne is halld, Menny, a te papjaid tették!

 

W. H. Auden

SONNETS FROM CHINA

XII.

Here war is harmless like a monument:
A telephone is talking to a man;
Flags on a map declare that troops were sent;
A boy brings milk in bowls. There is a plan

For living men in terror of their lives,
Who thirst at nine who were to thirst at noon,
Who can be lost and are, who miss their wives
And, unlike an idea, can die too soon.

Yet ideas can be true, although men die:
For we have seen a myriad faces
Ecstatic from one lie,

And maps can really point to places
Where life is evil now.
Nanking. Dachau.

 

KÍNAI SZONETTEK

 

XII.

 

A háború, mint emlékmű, oly ártalmatlan itt,

A telefon egy emberhez beszél,

Egy térképen zászlók jelzik a nép csapatait

Egy fiú tejet visz. Mind, ki él,

 

És harcol, a terv része, hogy reggel

Már szomjas, s feleségét

Ölelné, elveszik a sereggel,

Pedig az eszme nem így írta végét.

 

Az eszme lehet igaz, bármenyi a halott

Látjuk, hogy egyetlen hazugságtól tízezrek

Arca elragadtatott.

 

És a térkép is mutatja, lehet a tanú,

Hogy most hol pokol az élet.

Nanking. Dachau.

 

T. S. Eliot

 

THE NAMING OF CATS

 

The Naming of Cats is a difficult matter,

It isn’t just one of your holiday games;

You may think at first I’m as mad as a hatter

When I tell you, a cat must have THREE DIFFERENT NAMES.

First of all, there’s the name that the family use daily,

Such as Peter, Augustus, Alonzo or James,

Such as Victor or Jonathan, George or Bill Bailey–

All of them sensible everyday names.

There are fancier names if you think they sound sweeter,

Some for the gentlemen, some for the dames:

Such as Plato, Admetus, Electra, Demeter–

But all of them sensible everyday names.

But I tell you, a cat needs a name that’s particular,

A name that’s peculiar, and more dignified,

Else how can he keep up his tail perpendicular,

Or spread out his whiskers, or cherish his pride?

Of names of this kind, I can give you a quorum,

Such as Munkustrap, Quaxo, or Coricopat,

Such as Bombalurina, or else Jellylorum-

Names that never belong to more than one cat.

But above and beyond there’s still one name left over,

And that is the name that you never will guess;

The name that no human research can discover–

But THE CAT HIMSELF KNOWS, and will never confess.

When you notice a cat in profound meditation,

The reason, I tell you, is always the same:

His mind is engaged in a rapt contemplation

Of the thought, of the thought, of the thought of his name:

His ineffable effable

Effanineffable

Deep and inscrutable singular Name.

 

T. S. Eliot
A MACSKÁK NEVE

A macskanév összetett dolog,
Nem afféle könnyed élvezet,
‘Sült bolond ez is’ gondolod
Ha mondom, mindegyik kap HÁROM KÜLÖN NEVET.
Az elsőben nincsen semmi ritka,
Mint István, Pisti, Géza, Lajos,
Anna, Andris, Pál, Margitka
Csakis szokott és nagyon átlagos.
Van, mi fülnek édes, lágyan csengve,
Amit csak néhány úr meg hölgy visel:
Rómeó, Iringó vagy Csenge,
De egy sem ritkább semmivel.
Aztán kell még egy név, ami tarkább,
Tekintélyt parancsol és merészebb,
Másképp hogy lógatná úgy a farkát,
Hogy állna bajsza, fűtené önérzet?
Ilyenekre gondok, ha nem világos,
Munkustrapp, Quaxo, Koricipat,
Bombalurina, vagy akár Pumpilagos,
Amilyen más cicának nem lehet.
De a macskát még egyre keresztelték
Egy névre, ami örök titok marad,
Ezt emberésszel soha meg nem lelnéd
AMIT A MACSKA TUD, s másnak ki nem ad.
Mikor őt elmélyülten az ágyon lelik,
Az ok, megsúgom, mindig ugyanaz:
Ő feszülten figyelve elmélkedik
Amin töpreng, gondolkozik, a neve az,
A kiejtethetetlen, megfejthetetlen
Kiejthetfejthetetlen
Kifürkészhetetlen neve az.

 

T. S. Eliot – FOUR QUARTETS

 

What we call the beginning is often the end

And to make and end is to make a beginning.

The end is where we start from. And every phrase

And sentence that is right (where every word is at home,

Taking its place to support the others,

The word neither diffident nor ostentatious,

An easy commerce of the old and the new,

The common word exact without vulgarity,

The formal word precise but not pedantic,

The complete consort dancing together)

Every phrase and every sentence is an end and a beginning,

Every poem an epitaph. And any action

Is a step to the block, to the fire, down the sea’s throat

Or to an illegible stone: and that is where we start.

We die with the dying:

See, they depart, and we go with them.

We are born with the dead:

See, they return, and bring us with them.

The moment of the rose and the moment of the yew-tree

Are of equal duration. A people without history

Is not redeemed from time, for history is a pattern

Of timeless moments. So, while the light fails

On a winter’s afternoon, in a secluded chapel

History is now and England.

 

With the drawing of this Love and the voice of this

Calling

 

We shall not cease from exploration

And the end of all our exploring

Will be to arrive where we started

And know the place for the first time.

Through the unknown, unremembered gate

When the last of earth left to discover

Is that which was the beginning;

At the source of the longest river

The voice of the hidden waterfall

And the children in the apple-tree

Not known, because not looked for

But heard, half-heard, in the stillness

Between two waves of the sea.

Quick now, here, now, always—

A condition of complete simplicity

(Costing not less than everything)

And all shall be well and

All manner of thing shall be well

When the tongues of flame are in-folded

Into the crowned knot of fire

And the fire and the rose are one.

 

T. S. Eliot – NÉGY KVARTETT

 

Amit kezdetnek hívunk, az gyakran a vég,

És lezárást teremtve szülünk kezdetet.

A végből indulunk. És minden mondás

És mondat, ha jó ( ha helyét megtalálta,

Akkor szavai egymást segítik,

A szó nem szerény, de nem is kérkedő,

A régi és az új könnyed találkozása,

Az egyszerű nem durva, de pontos,

A hivatalos precíz, de nem pedáns,

A két társ tánca így tökéletes)

Minden mondás és minden mondat kezdet és vég,

Minden vers sírfelirat. És minden tett

Egy lépés a kőlap, a tűz, a tenger torka

Vagy egy sír felé, min nem látszik írás: ez a kezdetünk.

A haldoklókkal halunk:

Nézd, kihunynak ők, s mi velük megyünk.

A halálból születünk:

Nézd, ők visszatérnek, és hoznak minket is.

Egy perc a rózsának s egy perc tiszafának

Egyformán telik. Történelem nélkül egy nép

Nem menekül az idő elől, mert a történelem mintája

Az időtlen pillanatoknak. Így amíg a fények kihunynak

Egy téli délután, egy magányos kápolnában

A történelem a most és Anglia.

 

A Szerelem vonzásával és a hang hívásával

 

A kutatás nem maradhat abba,

És a végén minden keresésnek

Megérkezünk oda, ahol kezdtük

És most látjuk meg a helyet először.

Keresztül az ismeretlen, elfeledett kapun

Mikor a földön egy rész lesz felfedezetlen

Ami egykor a kezdet volt;

Forrásánál a leghosszabb folyónak

A rejtett vízesés hangját

És a gyermekeket az almafán

Nem ismerhetjük, mert nem keressük

De halljuk, félig halljuk a csöndben,

Két hullámzás között.

Most gyorsan, itt, most, mindig –

A teljes egyszerűség állapota

(ára nem kevesebb, mint mindené).

És minden jóra fordul és

Minden dolog jóra fordul

Mikor a lángnyelvek behajlanak

A tűzkorona magjához

És eggyé válik a rózsa és a tűz.

John Keats

 

LAST SONNET

 

Bright star, would I were steadfast as thou art! –
Not in lone splendour hung aloft the night,
And watching, with eternal lids apart,
Like Nature’s patient sleepless Eremite,
The moving waters at their priestlike task
Of pure ablution round earth’s human shores,
Or gazing on the new soft fallen mask
Of snow upon the mountains and the moors –
No -yet still steadfast, still unchangeable,
Pillowed upon my fair love’s ripening breast,
To feel for ever its soft fall and swell,
Awake for ever in a sweet unrest,
Still, still to hear her tender-taken breath,
And so live ever -or else swoon to death.

 

AZ UTOLSÓ SZONETT

 

Csillag, bár lehetnék, mint te, rendítetlen!

Egyke fénye vagyok az ég keretének.

Te figyeled örökkön, szempillád se rebben,

Mint a türelmes, álmatlan remetének,

Ahogy a folyó víz, mint keresztelő pap

Mossa körül a föld emberi partjait.

Vagy nézed, amit a láp s a hegytető kap,

Álarcot a hótól, mi messze vakít.

Ha nem, hát legyek változatlan, örök,

Mikor kedvesem érő keblén fekszem

S annak lágy ütemén őrködök,

Ez az édes nyugtalanság ébresszen

Mindig, halljam égből vett lélegzetét,

S így éljek örökké – vagy temessen a vég.

 

Nagy László

 

KI VISZI ÁT A SZERELMET?

 

Létem, ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

 

WHO TAKES OVER THE LOVE?

 

If my life for ever alls in,

Who blesses the grig-violin?

Flame to frosty branch, who blows?

Who tenses to the rainbows?

From the rock-hips who makes

With hugging low-mound glades?

The leaking capillaries and pulses

In the wall who nurses?

Who builds a grate minster

For doubting fate from swear?
If my life for ever alls in,

Who protects you from all sin?

And who takes over and hides

The Love to the riversides?

 

Janus Pannonius

 

A HALDOKLÓ

 

Abstulit atra dies una cum corpore nomen;

Sic miseri nobis accumulamus opes.

 

Egy fájó napon elhullik majd testtel a hírnév,

És mi bolondok, a kincsért kutatunk örökön.

 

J. M. Synge

 

TO THE OAKS OF GLENCREE

 

My arms are round you, and I lean
Against you, while the lark
Sings over us, and golden lights, and green
Shadows are on your bark.

There’ll come a season when you’ll stretch
Black boards to cover me;
Then in Mount Jerome I will lie, poor wretch,
With worms eternally.

 

 

GLENCREE TÖLGYEIHEZ

 

Karom átölel és a hátamat

Neked döntöm, pacsirta

Dal száll, kérgedbe arany árnyalat,

Zöld homály van írva.

 

Jön majd az évszak, mikor bezárva,

Testem deszkáidban alhat,

Temetőben kap ágyat, az árva,

És férgek közt nyugalmat.

 

William Ernest Henley

INVICTUS

Out of the night that covers me,
Black as the Pit from pole to pole,
I thank whatever gods may be
For my unconquerable soul.

In the fell clutch of circumstance
I have not winced nor cried aloud.
Under the bludgeonings of chance
My head is bloody, but unbowed.

Beyond this place of wrath and tears
Looms but the Horror of the shade,
And yet the menace of the years
Finds, and shall find, me unafraid.

It matters not how strait the gate,
How charged with punishments the scroll.
I am the master of my fate:
I am the captain of my soul.

 

LEGYOZHETETLEN

 

Az éjben, hol rab maradtam,

Feketén, mint kit fény nem ért,

Hálás vagyok, amit kaptam,

Legyőzhetetlen lelkemért.

 

Az élet vad árjában sem

Kiáltok, s nem rezzen arcom,

Ha Sors szaggatja is sebem,

Véres fejjel vívom harcom.

 

E földön, könnyön, s haragon

Túl, félik az árnyak népét,

Gyötrő éveknek nem adom

Én szívem büszke vidékét.

 

Nem számít, hogy milyen nagyok

A falak, s hány bűn súlya nyom.

A sorsom ura én vagyok,

S lelkemet én kormányozom.

 

Rudyard Kipling

 

IF

 

If you can keep your head when all about you
Are losing theirs and blaming it on you;
If you can trust yourself when all men doubt you,
But make allowance for their doubting too;
If you can wait and not be tired by waiting,
Or, being lied about, don’t deal in lies,
Or, being hated, don’t give way to hating,
And yet don’t look too good, nor talk too wise;

 

If you can dream – and not make dreams your master;
If you can think – and not make thoughts your aim;
If you can meet with triumph and disaster
And treat those two imposters just the same;
If you can bear to hear the truth you’ve spoken
Twisted by knaves to make a trap for fools,
Or watch the things you gave your life to broken,
And stoop and build ’em up with wornout tools;

 

If you can make one heap of all your winnings
And risk it on one turn of pitch-and-toss,
And lose, and start again at your beginnings
And never breath a word about your loss;
If you can force your heart and nerve and sinew
To serve your turn long after they are gone,
And so hold on when there is nothing in you
Except the Will which says to them: “Hold on”;

 

If you can talk with crowds and keep your virtue,
Or walk with kings – nor lose the common touch;
If neither foes nor loving friends can hurt you;
If all men count with you, but none too much;
If you can fill the unforgiving minute
With sixty seconds’ worth of distance run –
Yours is the Earth and everything that’s in it,
And – which is more – you’ll be a Man my son!

 

Rudyard Kipling

 

HA

 

Ha józan tudsz maradni, mikor az emberek

Elvesztik fejüket és téged ér a vád,

Ha hinni tudsz, mikor senki nem hisz neked,

De megérted, hogy ők hol látják hibád,

Ha tudsz várni és erőd így nem fogyott,

Ha hazugok közt is az igazság a fő,

Gyűlölködők közt sem érzel utálatot

De mégsem vagy álbölcs szenteskedő:

 

Ha nem veszted álmaid – de azok nem uralnak,

Ha gondolsz nagyot – de megállsz a valóban,

Ha egyformán ajtót nyitsz dicsőnek s bajnak,

És csak vesztedet látod e két csalóban,

Ha elviseled, hogy szavaiddal, amit

Kiforgattak, most hirdetik torz igazad,

Vagy látva életműved eldőlt romjait,

Kopott eszközökkel is húzol új falat:

 

Ha van merszed hozzá, hogy mindet elveszted,

Mit eddig elértél, kártyán egy kör alatt

És a mélyből az egészet újrakezded,

És bukásod kínja csöndes panasz maradt,

Ha parancsolsz szívnek, izomnak, erőnek,

Hogy kövessen, ha könnyen nem is felel,

Mikor már minden kifogyott belőled,

Az akaraton kívül, mely int: „bírni kell”,

 

Ha tömeghez szólsz és erényeid véded,

Vagy királlyal sétálsz, de a köznép szeret,

Ha nem sérthet barátod, sem ellenséged,

Ha nem vagy veszélyes, de számolnak veled,

Ha a könyörtelen perc pillanatait

Nem szalasztod, és élsz azzal, ami van

Tiéd a Föld, uralod kincsét, titkait,

És ami több ennél – ember leszel, Fiam!