2013 a Hoppárézimi! visszatérésének éve. Kassán, mely idén az Európai Unió kulturális fővárosa, november 9-én bemutatják Zemlényi Zoltán emlékezetes naplójából készült monodrámát. A premieren megjelenik maga a szerző, Zemlényi Zoltán is, aki már november elseje óta újonnan megjelent Hoppárézimi könyvét dedikálja a budapesti Deák téren. Egy Szentesen végzett színésznő, Márkus Juci, aki jelenleg Kassán dolgozik az ottani magyar Thália Színházban, már régóta dédelgette a Hoppárézimit, azok között a színdarabok közt, amihez szerette volna, ha köze lenne valamikor. Ternyák Zoltán, az 1990-ben bemutatott Hoppárézimi színdarab főhőse, akinek ZZ-alakítása országos ismertséget és elismertséget szerzett, ugyanúgy Szentesen végzett, talán ez is, illetve a klasszikus Hoppárézimi könyv nem múló dicsfénye Jucit egyre inkább a színpadi megvalósítás felé terelte.
A színpadon nem volt más, csak Zézé a tolókocsiban (Madarász Máté). A színpad díszletét Péter Krisztina egyszerűen oldotta meg: vastag kartonpapírból vágott ki és felfüggesztett fel különféle közlekedési táblákat, valamint a színpad fölött kifeszített zebracsíkozott anyag, amelyen egy elgázolt ember krétával körberajzolt fekvő sziluettje volt látható jelezte, hogy a főhős közlekedési baleset áldozata lett. S még egy megoldás tetszett: a tolókocsira kamerát szereltetett Márkus Judit rendező, így a főhős arcának minden rezdülését láthatta a közönség a színpad mögötti kivetítőn, még akkor is, amikor a színész nem a nézőtér felé fordult. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy különösen érdekes volt az a néhány pillanat, amikor a kamerának köszönhetően a színész mögötti vásznon az első sorban ülő szerző és családja arca is megjelent).
A darab három síkra építkezik: a naplószerű, a kommentátori és az álomszerű síkra. Ezt elérendő, a monodráma másfél órájának első negyedórájában sűrűn váltották egymást a felvillanás szerű, filmes vágás mintájára megoldott jelenetek, amelyek az idő múlását és a főhős különféle állapotát érzékeltették: a baleset előtti énjét, a tolókocsiba kényszerült, megrokkant testét, a mozgásfunkciót részben és a beszédfunkciót csaknem teljesen elveszített kamasz fiú gondolatait. Mindezek a váltások a későbbiek folyamán egyre ritkábbak lettek, az előadás nagy részét a baleset utáni megrokkant állapota ellen küzdő fiú vívódásai teszik ki. Azaz, nem is küzd ellene, eleinte reménykedik, hogy felgyógyul, majd egyre inkább kiábrándul, végül cinikusan bár, de elfogadja, hogy „ilyen marad“.
Bár humoros a könyv, s Márkus Judit rendező is benne hagyott néhány önironikus viccet a darabban, a közönség mégsem nevetett, legfeljebb megértően mosolygott. Hiszen illetlen mások nyomorúságán nevetni. De ez a szokott hozzáállás. „Sokkal komolyabbra hangolt előadás volt, mintsem humoros, bár igyekeztem könnyíteni a témán, de visszafogottabb reakciók voltak a közönség részéről, mint vártuk“ – mondta Márkus judit rendező.
A darabnak volt még egy különlegessége. Amikor Márkus Judit zenei aláfestést keresett hozzá, és meglátogatta Zemlényit, felfedezte a polcán az ifjúkori együttesének demóját. Ezt a zenét használta fel a darabban is.
A színházi előadás utáni, a darab szerzőjével és színpadra álmodóival történt kerekasztal beszélgetés során a közönség visszafogott reakcióját a darabhoz maga a szerző is alátámasztotta. „Sokkoló volt számomra az előadás. Nem tudtam külső szemmel nézni. Juci félt, vajon megharagudok-e majd a darab végén, de nekem nagyon tetszett“ – mondta Zemlényi-Kovács Zoltán író. Egyébként maga a könyv már 25 éves, hiszen 16 évesen írta. Első színpadra vitele a Madách Színházban történt, éppen a kassai bemutató előtt 23 évvel. „Azt vagy ötvenszer láttam, el tudtam vonatkoztatni, ezt sajnos nem fogom még egyszer megnézni. Újra átéltem azt az időszakot, nem volt vicces“ – tette hozzá a szerző.
Híres lett hát a könyv kapcsán, de egy idő után már – ahogyan a kerekasztalt vezető Forgács Miklós fogalmazott – fejére nőtt Zézé. Zemlényi bevallotta, ahogyan Zézé küzd azzal, hogy a baleset után összerakja magát, ő is így küzdött egész életében a Hoppárézimi!-vel. „15 éven keresztül nap mint nap azzal a sajnálkozó tekintettel fordultak felém az emberek, s kérdezgették, hogy milyen lehetett újra megtanulni járni, beszélni stb. Közben én már felnőttem, családom, gyerekem lett, más problémáim lettek“ – mondta Zemlényi.
Ezért elégette a kéziratot, s a könyv első kiadását, elege lett belőle. A saját életét szerette volna élni, nem adott több interjút újságoknak, nem járult hozzá ahhoz, hogy színre vigyék, s elhatározta, hogy nem ír több könyvet. A rá jellemző ironikus stílusban azt mondta: „nem akartam Magyarország legismertebb nyomorékja lenni.“
Így ment ez 8 éven át, de közben 2006-ban meghalt a szeretett nagypapa, akinek hagyatékában Zemlényi megtalálta a 20 éve halott dédnagymama eltűntnek hitt 400 oldalas naplóját, illetve önéletírását, amely óriási erővel hatott rá. Bejárta az összes naplóbeli helyszínt Erdélytől Kecskemétig, majd kiadta Tenzi naplója címmel. A Zézéből lett Zemlényi-Kovács Zoltán kiállt a könyvvel a Deák térre dedikálni, de a könyv senkinek sem kellett. Ám amikor egy kis reklámot is belevittek, vagyis hogy a Hoppárézimi! írójának legújabb könyve kapható, özönleni kezdtek az emberek.
Márkus Judit rendező elárulta, hogy még gimnazista korában olvasta a naplóregényt. Ez adta az ötletet, hogy monodrámaként színpadra állítsa, s ha már ő maga nő létére nem játszhatja el, megkér rá mást. Madarász Máté kollégáját azért is választotta ki a szerepre, mivel Zézére is nagy hatással volt az Equus, a regényben és a darabban is megemlíti, a színésznek pedig 2008-ban volt egy nagysikerű Equus alakítása a kassai Tháliában.
A Karinthy Színháznak még nemet mondott, majd Szalay Kristóf rendezésében készült egy 20 perces portréfilm róla, amelyben Márkus Judit is szerepel. Neki pedig már nem tudott ellent mondani. Így Zézét ismét életre hívták. A 160 oldalas naplóregényből kellett legföljebb másfél órás monodrámát szerkeszteni, amely 14 oldalt tett ki.
Zemlényi öccse elmondta, végre ebből a darabból előjött az a feszültség, amely abból származott, hogy a 15 éves fiú belül ugyanúgy pörög, mint kortársai, ugyanolyan vágyakkal és félelmekkel bír, csak a teste megakadályozta, hogy mindez kitörjön belőle. Emiatt sokszor robbanásig volt tele feszültséggel. Szellemi fogyatékosnak tartották, pedig dehogy volt az!
De mi is történt azon a bizonyos március 7-i napon, 1985-ben? A korabeli újságokból annyit lehetett megtudni, hogy egy 15 éves fiút az akkori November 7. téren (ma Oktogon) a zebráról piros lámpánál lelépve egy trabant elgázolt. A fiú több métert repült, majd súlyos kómába zuhant. Heteken át az életben maradása sem volt biztos. Sokkal később, amikor kezdte magát összeszedni, egyre jobban zavarta, amit maga körül tapasztalt: az általános “leírást”, amivel viseltetett iránta mindenki. A lesajnáló tekintetek, a szánakozó bánásmód, de legfőképp az, hogy a mozgásra és beszédre képtelen fiatal fiút automatikusan mindenki értelmi fogyatékosnak vélte. Ezért Zézé – ahogy a barátai hívják – megfogadta, bármilyen keserves lesz is, újra “normális” emberré akar válni.
A gyógyulás lassú volt, a beszéd is nehezére esett, újra kellett tanulnia. A kommunikáció megkönnyítésére így először egy saját maga által kitalált táblát használt, majd jött az írógép. Zézé nem csinált mást, csak leírta mindazt, amit naponta érzett, a maga 15–16 éves stílusával, könnyed, lendületes formában. Aztán mire feleszmélt, a naplóból könyv, a könyvből pedig országos siker lett.
Zézé a Hoppárézimi! sikere után elkezdte mai napig tartó országjáró körútját, hivatalos nevén a ZZ-Tour-t. Két turné közt pedig folytatta az írást, mivel a Hoppárézimi! után egy kiadó azzal kereste meg: kiadná a következő kötetet. Zézé csodálkozva mondta, olyan még nincs, mire közölték vele, nem baj, írja csak meg és majd lesz. Megjelent hát a Kitiltottak, aztán jött a Törj át az üvegfalon! Végül néhány év szünet után negyedik kötetként a sort az Öbölkörrel zárta, most pedig ismét kiadták a Hoppárézimi!-t a Kitiltottakkal közös kötetben. A kassaiaknak alkalmuk volt megvásárolni és dedikáltatni.
(a képekre kattintva felnagyobbulnak!)
Kovács Ágnes
Legutóbbi hozzászólások