Nem sokan mondhatják el magukról, hogy még életükben színpadra állítják az életét, velem 20 éves koromban mégis ez történt. Belecsöppentem egy addig általam kevéssé ismert világba, ami a színfalak mögött történik. Az életemet feldolgozó (azzal nem azonos, csak néhány momentumában) darabot kb 50-szer láttam és elvarázsolt. Főleg az engem alakító színész zsenialitása miatt. Elmesélem utolsó találkozásomat Ternyák Zolival, aki a kilencvenes évek legendás színésze volt, aki “engem” alakított a Hoppárézimi színdarabban.
A facebookon Szabán Vanda írta nekem ma a következőket: „Kicsi voltam, a tv-ben adtak egy színdarabot, ami nagyon tetszett! Egy fiú volt benne, aki a kerekesszékével küzdött. És vívódott a külső és belső világával. Ennyire emlékszem. Ha jól tudom, az a darab a Te könyvedből született. Ez lehetséges? Mindig oda akartam menni könyvet dedikáltatni Hozzád, de eddig ez nem valósult meg, pedig ezt mindig meg akartam kérdezni!”
Igen, ez a HOPPÁRÉZIMI című színdarab többszázezer embert megérintett a kilencvenes években, mikor a televízióban többször is sugározták. Akkor még csak 3 tévéadó volt, ezért 100 % a többszázezer néző. Ehhez képest eltörpül az a szám, ahányan a könyvemet olvashatták, mert a Hoppárézimi “csak” 100 000 példányban jelent meg eddig, és bár szinte minden könyvtár tart belőle, ahonnan rendszeresen kölcsönzik azóta is, azért a színdarabot egész biztosan többen látták. És bár a színdarab bemutatója (1990) és a tévéközvetítések (1991, 1992) óta már eltelt 25 év, nagyon sokan emlékeznek rá a mai napig is.
Könyveim szerkesztője, Mészöly Gábor, színházi dramaturg lévén már a könyv szerkesztésekor, 1986-ban játszott a történet színrevitelének gondolatával. Ám mivel a HOPPÁRÉZIMI című könyv bombasztikus sikerét követően (1987) folytatódott a történet, mely Kitiltottak címmel 1989-ben megjelent, Mészöly Gábor végül is e két könyv motívumainak felhasználásával írta meg színdarabját. A HOPPÁRÉZIMI színdarab Madách Kamara (ma Örkény) színház–beli premierjekor én 20 évesen nézhettem végig, ahogy Ternyák Zoli engem alakít, és a darab végén dübörgő tapsvihar közepette engem is felhívott a színpadra meghajolni Mészöly Gáborral együtt. Semmihez sem hasonlítható élmény volt!
A darab szövegkönyvének írásába nem voltam bevonva. Először a főpróbára hívtak be. Viszont 1990 tavaszán, vagy nyarán eljött hozzám Horesnyi Balázs díszlettervező és Ternyák Zoli színész, akinek megmutattam és videókazettára felvettem a legelső videófelvételt, ami rólam készült. Mutattam neki, hogy hogyan jártam, hogyan mozogtam, hogyan nevettem, hogyan artikuláltam. Utána már csak novemberben találkoztunk a főpróbán.
Huszti Péter, a HOPPÁRÉZIMI rendezője azt nyilatkozta a tévének, hogy csak azért vállalta el a rendezést, mert tudta, hogy Ternyák Zolit kölcsön tudja kérni a Katona József színházból, mert ezt ilyen hitelesen egyedül ő képes eljátszani. A színdarab 70 előadást élt meg, amiből én legalább 50-szer láttam, s szinte minden előadás után gratuláltam Zolinak. Sokat beszélgettünk, de nem alakult ki szorosabb barátság köztünk. Pár évvel később, 1994-ben, mikor egy nagyobb lélegzetű tévéfilm készült rólam a Ki tud róluk?-sorozatban, ismét eljött hozzám, és kamera előtt beszélgettünk. Sőt, eredetileg úgy volt, hogy annak a riportfilmnek ő mondja fel az általam írt szövegét hangszalagra, azonban ez sajnos nem valósult meg. Mert…mert nem volt rá képes.
Legközelebb csak 2002-ben értesültem arról, hogy Zoli kórházba került, eszméletlenül fekszik az OORI-ban, ahol 1985 májusától 1986 január végéig én rehabilitálódtam. Azon nyomban odamentem, és igen sokkoló volt számomra belépni ugyanabba a kórterembe, ahol én feküdtem, s ahol több hónapi fekvés után először ültettek ki tolószékbe. Az valami kínok kínja volt! Rettentően gyűlöltem a tolókocsit, és gyűlölöm a mai napig is. Minden célom az volt, hogy kikeveredjek belőle! Mészöly Gábor jól láttatta a HOPPÁRÉZIMI színdarabban ezt a küzdelmet. Ternyák Zoli pedig kitűnően játszotta el. Engem viszont nagyon feszélyezett, hogy Zoli a színdarabban tolókocsiban ül, mert én nem tudok elvonatkoztatni attól a mai napig sem, hogy mekkora kín tolókocsiban ülni.
De Zoli most nem tolókocsiban ült, mint a HOPPÁRÉZIMI színdarab első felvonásában, hanem eszméletlenül feküdt, mint a HOPPÁRÉZIMI színdarab első jelenetében. Nyugodt volt az arca. Nyugodt és szép. Mintha aludna. Zoli barátnője, Móni, akivel együtt érkeztem, lefotózott minket. És én ezt a képet még soha senkinek se mutattam meg. Zoli következő évben meghalt. Nem tért magához többé. A temetésén ott voltam. Ott találkoztam ismét Huszti Péterrel, a Hoppárézimi színdarab rendezőjével, színdarab-béli szüleimmel, Bencze Ilonával és Horesnyi Lászlóval, többi színész kollégájával, akik mind tudták, hogy az ország egyik legnagyobb színésze volt Ternyák Zoli, de csak volt.
Aztán pár éve az interneten belebotlottam egy filmbe. Felhő a Gangesz felett. Ismét csak azt kell, mondjam, sokkolt Zoli hiteles előadásmódja, amivel tulajdonképpen a saját életét játszotta el! Zoli életét végigkísérték az öntörvényű életmódjából fakadó botrányai – így a drogfüggő lecsúszását bemutató film főszerepét mintha személy szerint rá írták volna, ezért olyan kétségbeejtően professzionális az alakítása. Ternyák Zoli szerintem teljesen összekeverte a színjátékot az élettel! Mert ezután pontosan úgy halt meg, mint ahogy a HOPPÁRÉZIMI színdarab első jelenetében feküdt a kórházi ágyon. Azonban ez az előadás sohase fejeződött be.
A Felhő a Gangesz felett díszbemutatóján még ott volt Zoli, nagyon fájt neki, hogy nem díjazták őt, mert azt hitték, amatőr színész. Utána néhány héttel, március 10-én jött a hír, hogy Zolival baj van… Negyven éves se volt még. Posztumusz elismerték, hogy ő volt a legjobb színész.
Kedves ZZ! Nagyon köszönöm ezt az írást. Nagyon sokat adott. Jó barátja voltam Zolinak.