Gyilkosság történt ma reggel 8-kor a szemem láttára! A vérszomjas gyilkos láncfűrésszel hideg vérrel ölte meg húsz éves védtelen áldozatát. Az erkélyünkön állva lefotóztam a gyilkost a láncfűrésszel a kezében, ami idegesítette. Rám is kiabált: „Rakd el azt a fényképezőgépet azonnal és húzzál befele!” Tovább fotóztam. Az előbb is flegma volt a hangneme, de most aztán végképp bedühödött: „Engem te majd csak akkor fotózhatsz, ha én azt megengedtem neked!” „Miért vágja ki a fánkat??” – üvöltöttem, mert a láncfűrész bömbölt. „Kussoljál, ez a fa az önkormányzaté és azt csinál vele, amit akar!”

A fa élőlény. Ráadásul árnyékot, jó levegőt ad, élőhelyet a madaraknak, s egyéb kisebb állatoknak. Egy húsz éves fát kivágni bűntény, főleg a mai világban és főleg egy lakótelepen és főleg ha az a bizonyos fa a mi erkélyünk elé hozta a természet lágy ölét.

A lakók már régóta tudták, hogy merénylet készülődik. A földszinti lakó ugyanis nem látta a fától …a szemben lévő kockaházat, de egyébként azt is látta, mert nem az ablaka előtt volt a fa, de mindegy, lényeg, hiába írta alá a ház összes lakója, hogy ne vágják ki a fát, az az egy lakó megbundázta az önkormányzattal és ma reggel felbőgött a motoros-fűrész. Mint egy horrorfilmben!

Belvárosi ficsúrként a mai napig nehéz szembesülnöm a ténnyel: lassan egy éve már lakótelepen kényszerülök lakni kockaházak közt. Egy korábbi írásomban már hangot adtam szándékomnak a helyzettel való megbarátkozást illetően, mivel kb. 2 kilométerre lovakra leltem, de főleg azért, mert itt közvetlenül az erkélyünk előtt állt egy fa. Andival figyelgettük, ahogy tavasszal beborították a levelek és számolgattuk, hány madárka szállott rája.

Árnyékot is adott, nem tűzött be a napfény és ha nem néztem az ágakon túlra, tisztára olyan érzésem volt, mintha zöldövezetben laknék. Nagyon megszerettem ezt a fát – a „mi fánkat”. Ugyanezt sok lakó ugyanígy érezhette, hiszen húsz év alatt jó magosra megnőtt.

Volt egy másik fa is, a kapu másik oldalán, ám azt már tavaly kivágták, én azt már nem is láttam. Az állítólag még ennél is nagyobb volt és terebélyesebb is. Azt is secpecre kivágták. Az előttünk lévő fa halálának azonban szemtanúja kellett, hogy legyek! Mintha az én húsomba mart volna az a láncfűrész, úgy éreztem tökre.

Mit mondtak a leszámolói? Hogy ez egy ecetfa, ami mérgező és büdös. Utánanéztem, egyáltalán nem mérgező és a büdösségét ha valakinek, akkor nekünk igazán éreznünk kellett volna, hiszen szinte a szánkba lógtak az ágai, de semmi kellemetlen szagot nem tapasztaltunk.

Másik kifogásuk az volt, hogy a fa gyökerei veszélyeztetik a helyi csatornahálózatot, felpúposodik tőle a beton. Hát ez tény. Az élet utat tör magának. Viszont a fa gyökereit felszámolni garantáltan nem fogják, hiszen ahhoz az egész járdát meg kéne bontani, sőt, lehet, hogy még távolabbra is elnyúltak a gyökerek 20 év alatt. Ez csak mondvacsinált ok volt e gaztett „legális” végrehajtásához.

Az Avatar című film vág ide élesen! Ott is sikerült kivágni a lelkek fáját a modern földi harcászati berendezésekkel – de mivégre? Itt is el akarják pusztítani az életet? Már elpusztították egyébként, kivágták a fát, a gyilkosára se lehet haragudni, hiszen ő csak a kötelességét teljesítette. Kötelességből ölt. Elvégre a háborúk áldozatait is parancsból gyilkolták le. Minek pampognak az életben maradtak, hiszen visszahozni őket már úgysem lehet!

Mit is akarok én? Elvégre a földszinti néni is azt mondta, miután veszekedtem egyet a fagyilkosokkal bűntettük végrehajtása után. „Alig költözött ide, máris bele akar szólni mindenbe??! Pedig mi megszerettük, de ez a viselkedése…!” Igaz. Be se vagyok ide jelentve, elvileg itt se lakom, mit pofázok?? Hát azt, hogy felháborítónak tartom az élő környezettel szembeni gaztetteket, azt.