Újságírónak vallom magamat, pedig egy féléves MÚOSZ újságíró képzésen kívül más végzettségem nincs. Csak szeretek írogatni. Először a HELLLO magazinnál voltam, aztán a Mai Napnál töltöttem 3 évet. Egyik mesteremnek Murányi Marcellt tartom, aki akkor a Mai Nap kulturális rovatának szerkesztője volt (1997-ben). Ma már a Blikk főszerkesztője. Yeah. Tehát Murányi Marci – így hívták a kollégái – ha mondjuk írtam egy 60 soros cikket, kapásból leredukálta 20 sorossá, mivel azt mondta, minden cikk legyen olyan hosszú, „mint amennyi benne van”, mármint amit el lehet mondani az adott témáról. Se több, se kevesebb. Megtanultam a leckét, de mivel a saját utad.hu nem a Mai Nap, de még nem is a Blikk (ami akkoriban fő-fő konkurensünk volt), most írhatok olyan terjedelemben, ahogy csak tetszik és arról, amiről csak jól esik.

Ma reggel, amikor fölébredtem, az eszembe villant a „Csip-csip csóka” kezdetű mondóka. Az, hogy e gyerekversike mennyi mindent elmond arról a korról, amelyben született.

Csip-csip csóka, vak varjúcska

Komámasszony kéreti a szekerét

Nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta

Hess-hess, tyúkok, hes, hes-hess!

Gyönyörűen láttatja a pár szóból álló szöveg azt a képet, ahogy a régi világban a komaasszony el akar menni valahova szekérrel, de nem tud, mert a tyúkok bizony rátelepedtek a szekérre és a szolgának bizony le kell a tyúkokat hessegetni onnén.

De haladjunk sorban! Az első sort nevezhetjük bevezetésnek, vagy felvezetésnek. Hangutánzó csip-csip, ahogyan a csókák hallatják a hangjukat, majd vak varjúcska – ez meg mi?? Egy vak madár számára az élet bevégeztetett, nemhogy még egy réges régi óriási népszerűségnek örvendő gyerekmondóka másodfőszereplőjévé váljon! No, ezt meg kell vizsgálni!

Egy beteg állat szánalmat kelt. Mivégre van a gyerekek millióinak szívébe (hosszú évszázadok óta többtízmilliókról is szó lehet) egy negatív tartalmat ültetni?? Ha félvak az a szencsétlen madárka, az se túl jó, ha megsérül a szeme, az se. Csak a rím miatt történt volna mindez? Biztos találtak volna egy semleges, vagy akár egy pozitív tartalmú szót, há mos nem?

Itthon kitettem külső hangszórókra a témát, erre Andi azt mondta, ő hallotta, hogy ez valójában nem is vak varjúcska, hanem kvak varjúcska! Így már mindjárt egészen más a leányzó fekvése! Csip-csip – ahogy a csókák mondják, és kvak (-kvak) – ahogy a varjak hallatják hangjukat (Andi! az nem inkább kár-kár?). Azonban a neten vak varjúcskára 5000 találat van, miközben kvak varjúcskára egy sem.

Tovább kell haladnunk, bár ez a téma igen kiborító. Hiszen minden anyuka, sőt, minden óvónő vak varjút énekel a gyerekeknek, holott valószínű, hogy eredetileg kvakk varjúcska volt a gyerekdalban. Ez egy óriási félrevezetés! Felültették az egész országot! De még így is ez azt mutatja, hogy régen az emberek mennyivel közelebb voltak a természethez. A különféle madarakról már a gyerekek kiskorában meséltek, sőt, hangjukat is megtanították nekik.

Komaasszony az a keresztanyukával egyezik meg, vagyis a gyerekem keresztanyjával, aki ezek szerint közeli ismerős, esetleg rokon, de inkább ismerős, talán jobbmódú hölgy, aki úgymond, kéreti a szekerét, nyilván, mert menni szándékszik valahova. Akkoriban a lovaskocsi (-szekér) olyan volt, mint ma egy autó, amihez sofőr is tartozott, a kocsis.

A lovaskocsi az istálló környékén állt, ahol a lovak is tartózkodtak, meg az állatok. Elképzelhető, hogy némely háznál ez a hely egybeesett a tyúkóllal is, legalábbis közel voltak egymáshoz, így a tyúkok, melyek repülni ugyan nem tudnak, de kisebb magasságokba felugrálnak – így a szekérre is fel tudnak jutni, mely ha szénásszekér, akkor a tyúkóljukban található szénához is hasonlít.

A tyúk lévén kíváncsi állatka (ejj, mi a kő tyúkanyó kend!) bizony izgatja a nem mindennapi hely, s ha már az egyik, odagubbaszt a másik is, ellepik az egészet. No ugye, ha a komámasszony kérette a szekeret, akkor a szülők bizony jól akarnak kinézni a komaasszony előtt, s még ha az nem is effektíve „kérette” ( odaparancsolta) maga elé. Lehet, hogy csupán megemlítette, hogy be szeretne menni a városba, a szolgáló személyzethez ez az infó a küldönc szájából valóban hangozhatott akár úgy is, hogy a komaasszony kérette azt a szekeret, pedig lehet, hogy nem is kérette, csak kérte.

Ebben a váratlan helyzetben ugye a begyakorolt menet az lenne, hogy kocsis befogja a lovakat a kocsiba, felül a bakra és „előáll”. Igenám, de most a kocsin tyúkok ücsörögnek! Pákk! Erre senki se számított! Márpedig a kéretés elrendeltetett, s a komaasszony nem látja, hogy mi történik az istálló környékén. Le kell onnén a tyúkokat hessegetni, de valószínűleg oda is kakiltak, így le is kell mosni a kocsit. Csúszik az egész, a gazda ideges, várakoznak, meg minden. Ebből látszik: nem volt egyszerű a vidéki szolgáló élete!

Úgy tűnik, mintha e folyamat motorja a komaasszony lenne, pedig erről valószínűleg szó sincs! Valószínűleg ő semmit sem tud az egészről, sőt, éppen hogy kínosan érzi magát, hogy őmiatta ekkora felfordulás lett. A teszefosza kapkodás felbujtója minden bizonnyal a házigazda, aki tetszelegni szeretne a komaasszonynál, legalábbis baromi cikinek érzi, hogy a sok-sok tyúk miatt nem tudja seperc alatt mozgósítani szolgálóit.

Ezzel a szösszenettel szeretném, ha mindnyájan emlékeznénk az elmúlt hétvégére, amikor Apuska idén először leutazott Kókára, ahol a két megmaradt tyúkját megfőzte levesbe… Apuska most már felköltözött Pestre, dazé a szíve visszahúzta Kókára.

Ui.: Az interneten utánakeresgélve a következőket találtam: Mi is az a titokzatos vakvarjúcska, amit gyermekdalainkból olyan jól ismerünk? A vakvarjú neve hivatalosan bakcsó (Nycticorax nycticorax). Egyéb elnevezései: kvakvarjú, oláhpap, kakcsó, vasfejű vakkánya, kakáta. … Ami a «vak» szót illeti, ez nem szemére vonatkozik, mert ez nagy, fényes és tüzes szinü, hanem a hangra, mely magyar fülnek így hangzik: bak-vak – bak-vak – bak-vak.

(a címlapon látható rajz Bartos Erika munkája)