Hoppárézimi – a ZZ legenda újratöltve

Hoppárézimi – a ZZ legenda újratöltve

1069416_10201617762902683_970637612_n A 80-as évek vitathatatlanul legnagyobb sztárja volt. Tinik és felnőttek egyaránt ismerték a történetét, legbensőbb gondolatait, vágyait és érzéseit, s hitték-álmodták őt legjobb barátjuknak, sőt, példaképüknek. Zemlényi-Kovács Zoltánt, a cseppet sem átlagos pesti srácot 1985-ben elütötte egy Trabant. Kómába esett, agyműtétet végeztek rajta: aki végül felébredt, arról eleinte mindenki úgy hitte, hogy örök életére értelmi és testi fogyatékos marad. Ekkor született meg ZZ, aki 100 000 példányban eladott naplóját írva bizonyította be, hogy nincs olyan gödör, amiből ki ne lehetne mászni. – [Böszörményi Gyula interjúja]

1988 1000 levélAz itt következő interjú sokkal több, mint az sok tucat beszélgetés, ami eddig ZZ-vel készült és megjelent. A Hoppárézimi szerzője most először beszél arról, milyen árnyoldalai vannak a „sztárságnak”, miként élte meg a sikert, és hogy sikerült elkerülnie azt, hogy a rajongók tolakodó imádata öngyilkosságba kergesse. Az egykori kamasz naplója 25 év múltával újra kapható, bár nem a könyvesboltokban – maga ZZ árulja és dedikálja azt karácsonyig minden nap a Deák téren.

1985. március 7-e. Hogy emlékszel vissza arra a napra?

Konkrétan sehogy. Agyunk – állítólag – törli az ilyen rázós emlékeket, velem legalábbis így volt. Utólag persze próbáltam összerakni, mi is történhetett. Előző nap, március 6-án ünnepeltük öcsém 13. születésnapját, de erre sem emlékszem. Őrzök viszont egy rajzot, amin dátum nincs, de mintha aznap reggel rajzoltam volna és kiragasztottam a konyhaajtóra. Tanítás után földalattival jöttem haza a Kodály köröndről a November 7-e térre, a mai Oktogonra, ahol a 12-es busszal siettem volna haza, mert éppen akkoriban kezdtem – pár hónap kihagyás után – újra kenuedzésre járni. Láttam, hogy jön a 12-es busz, ami elég ritkán járt, szóval el akartam érni. Még piros volt, de mindenütt állt már a forgalom, az első kocsisor is állt, én ezt látva nyugodt szívvel kezdtem rohanni a 12-es busz után, illetve a megállóba, ahol majd fölszállhatok rá. Csakhogy egy Trabantos fékezés helyett még át akart csusszanni az Andrássy úton, de pont nekem jött – állítólag – negyvennel. Korábban ezt nonszensznek tartottam, hogy “méghogy én, pirosban, ez kizárt!”, de utánajárva a dolgoknak, valamint szemtanúval (egy osztálytársammal, aki épp ott volt akkor) beszélve erre jutottam. Tehát mégiscsak lehet, hogy pirosban léptem le a járdáról…még ha az ütközéskor már zöld is volt.”

A baleseted előtt átlagos pesti srác voltál. Hogy élted a mindennapjaidat, mi érdekelt, mik voltak a vágyaid?

1983 0507  Teddy Eddy jampecSzerintem egyáltalán nem voltam átlagos. Kőkemény Hungária-rajongó voltam, belőtt, hajlakkozott jampec séróval. Kockás jakóban, répanadrágban, jelvényekkel, fekete üvegű napszemüvegben jártam; akkoriban magamon kívül egyetlen ilyet se ismertem. Mindenki ricsés, hobós meg eddás volt, engem ezért baromira lenézett a környezetem. Akadtak páran, akik a Hungáriát szerették, de egyikük sem vállalta fel sem külsőségekben, sem – szerintem – belülről. Ettől függetlenül rengeteg haverom volt, mert szerettem barátkozni, szerettem központi frizura lenni. Én voltam mindig a törzsfőnök, az őrs- és együttesvezető, a haveri kör csúcsa, a bandavezír, a minden. Imádtam szövegelni, de amit gyakran feltételeznek, hogy a lányok kedvence voltam, az nem fedi a valóságot. 14-15 évesen még nem csajoztam, bár tény, hogy a gimis osztálytársaim között inkább a lányokkal jöttem ki jobban, de csak barátilag. Nagy szerelmem, I. K. nem viszonozta az érzelmeimet.

12olymposA baleseted után saját belső éned zárt világában találtad magad, hisz nem tudtál kommunikálni a környezeteddel, mely úgy hitte, még csak nem is érted őket. Mit tanultál az életről ezen időszak alatt?

Azt, hogy csak magamra számíthatok, és hogy egész jó társaság vagyok! Kb. egy évig nem tudtam kommunikálni, csak magam voltam magam beszélgetőtársa, tehát még jó, hogy kaptam egy írógépet, mert kiírhattam a fejemből, ami benne volt.

Ugorjunk az időben: egy ujjal írt naplód Mészöly Gábor dramaturg kezébe került, aki úgy gondolta, a szöveg(elés)edből könyvet érdemes csinálni. A Hoppárézimi című köteted akkorát robbant, hogy nagyítóval kellett keresni azokat, akik nem olvasták. Milyen volt ez az időszak?

Egész életemben arra vágytam, hogy sikeres, híres ember legyek. Szerintem ezzel nagyon sokan vannak így, de nekem össze is jött, bár kicsit sem úgy, ahogy szerettem volna. Nem világhírű rajzművész, nem is kenu olimpikon, vagy imádott rock-dobos lettem, „csak” egy országos hírű író, pontosabban egy országos sikert elért napló írója. Ez az egész siker szerencsés „véletlenek” összjátéka volt. Mészöly Gábor fedezett fel és ő fésülte keszekusza soraimat első osztályú, mindenki által jól fogyasztható könyvvé. Sokan azt mondták, hogy valójában ő írta a Hoppárézimit, az ő profizmusának köszönhető az egész siker. Gábor profizmusához nem fér kétség, mint ahogy ahhoz sem, hogy én akkor egy taknyos 16 éves voltam, aki a maga szórakoztatására írt blődségeket. Az is kétségtelen, hogy Gábor az 500 telepötyögtetett oldal felét kukába küldte, és a maradékból is bőven húzogatott, ide-oda rakosgatva a használható bekezdéseket, sőt, néha ötletelt is, de soha egyetlen szót sem írt bele!

1988 0831 Gene-nel, Juszttal 400A napló megjelenése azonban még kevés lett volna a sikerhez, bár erre én is csak később jöttem rá. Történt ugyanis valamikor a hetvenes évek elején, hogy az akkor huszonéves Juszt László épp a szüleim szilveszteri bulijára ment el táncolni, s bár akkor ebből nem lett szoros barátság, 87-ben, mikor Laci már a tv-híradónál tevékenykedett, el tudta intézni, hogy a rólam és a könyvemről szóló pár perces anyag több napon keresztül minden híradóba bekerüljön. Mivel akkoriban még 100 csatorna helyett csupán egyetlenegy volt, így mindenki azt nézte. Ennek hatására több másik műsor is elkezdett velem foglalkozni, és nyomukban persze jöttek az újságok, az akkori média teljes egésze. 1988-ban Gene Simmons-szal, a KISS frontemberével is Juszt László jóvoltából tudtam találkozni, ami épp úgy benne volt a tv-híradóban, mint az, amikor a Parlamentben Ifjúsági-díjat kaptam. Apukámnak (foglalkozásából adódóan) sok tévés, illetve sajtókapcsolata volt, és ezeket ő mind fel is használta, méghozzá teljes titokban, hogy azt higgyem, a tévések, újságírók mind maguktól jönnek hozzám. Mesevilágban éltem: biztosra vettem, hogy az én nagyszerűségem vonzza a médiát. Az egész sikersztori egy álom volt. Imádtam, hogy mindenki felismer az utcán, hogy a postás mindennap külön csomagban hozza a többszáz levelet, mert nem fér be a postaládába, és élveztem, hogy napi rendszerességgel jönnek a fotósok, tévések, újságírók, rajongók. Sőt, amikor ennek vége lett, akkor sem lett vége teljesen, mert a Hoppárézimit követte a Kitiltottak, a második könyvem, és jöttek a dedikálások (sok!), a ZZ Tourok (rock!) [közönségtalálkozók – B. Gy.], aztán 90-ben a színdarab, majd a harmadik könyv, és a Friderikusz-show, amit persze szintén milliók láttak, csak úgy, mint a színdarab tévéközvetítését. Mindig történt valami! 1999-ben németül is megjelent a Hoppárézimi, majd ugyanabban az évben kijött negyedik, Öbölkör című könyvem. Részt vettem Frankfurtban a könyvvásáron, a ZZ Tourral Karlsruhéban szerepeltem, miközben Magyarország első internetes újságjánál, az internetto-nál dolgoztam, mint újságíró. Szóval sose álltam le…

1990 09 09 Madách 600Emlékszem a Mészöly Gábor által színpadra írt, Huszti Péter rendezte Hoppárézimi egyik előadására: a nézőtér tömve tinilányokkal, akik úgy rajongtak érted, mint ma a legmenőbb celebekért. Előadás után a karjukra kértek tőled aláírást, sőt, telefonszámot, majd néhány kiválasztott csajjal vonultál tova: akkoriban tényleg te voltál a „kircsi, a nagymenő”. Mondd, Zoli, volt ennek akkor vagy később valamilyen negatív hatása az életedre?

Először is: elég furcsa, hogy sokan akkor is és most is azt hitték és hiszik, hogy a darabot én írtam, pedig azon kívül, hogy Gábor a két első könyvem motívumait használta fel, semmi közöm nem volt hozzá. Mindezzel együtt húszéves voltam, és elmondhattam, hogy az életemet játszották a színpadon és valóban! éltettek. Az egész hatalmas buli volt, hiszen azt vihettem be, akit akartam, és bizony-bizony itt-ott el-elcsattant egy-egy rajongói csók is. Ez azonban csak egyetlen korszak volt az életemben, és tudtam kezelni. Sok újságíró kérdezte, mit éreztem, amikor a siker felkapott, és mennyire estem magam alá, amikor az egész elmúlt, és már senki sem volt kíváncsi rám. Lehet, hogy kívülről ez tényleg így látszik, én viszont belülről úgy érzem, hogy a siker és népszerűség ma is ugyanúgy tart. Rendben, már nem napi ötszáz levél jön, mint a csúcson, de hát annyi levélre lehetetlen is válaszolni!!!

Magyarországon eddig te vagy az első és egyetlen mozgássérült sztár: népszerűségben talán az amerikai Joni, vagy az angol Stephen Hawking mérhető ahhoz, ahogy irántad az akkori tinik rajongtak. Szerinted mi volt ennek az oka, miért váltál a 80-as évek végének tizenéves sztárjává?

Boldog karácsonyt a www.hopparezimi.hu olvasóinak! soxezetettel ZZ

Boldog karácsonyt a www.hopparezimi.hu olvasóinak! soxezetettel ZZ

Hősökre van szükség. Olyanokra, mint Cipő, a rockzenész, aki már életében is hős volt, vagy pl. olyan sportolóra, mint Kolonics Gyuri, akinek sajnos meg kellett halnia, hogy méltóképpen elismerjék. Vagy ott van Gyurta Dani és Egerszegi Krisztina, akiket mindenki imádott, ma is megérdemelt rajongótáboruk van, és ők ezért keményen meg is dolgoztak. Most meg van nekünk Mosolykánk (Hozleiter Fanni) és Weisz Fannink [hallássérült fotómodell – B. Gy.], a sérültség ugyanis mindenkiben megmozgat valamit. Az egészségesek olykor hősként tekintenek a sérült emberekre, de csak azért, mert ők maguk sosem voltak abban az élethelyzetben, és el sem tudják, el sem akarják képzelni, hogy egy ember akkor is lehet boldog, ha nem teljesen egészséges. Egyébként nekem egyáltalán nem tetszett, hogy kizárólag a mozgássérültségem miatt lettem sztár. Ez most se tetszik. Épp ezért próbáltam mindig a „hírességemnek” valami egyéb zamatot adni, pl. úgy viselkedtem, mint egy rocksztár, újságoknak nyilatkoztam a csajozásaimról, a könyveimben is leírtam sikamlós sztorikat – mindezt főleg azért, hogy eltereljem a figyelmet a sérültségemről. 22 évesen például egy rockzenei magazinnál, a HELLLO-nál dolgoztam, és poénból egy pucér fotómat közöltettem le, mondván: ilyen lazák a HELLLO újságírói! Sajnos a kollégáim nem követték a példámat.

A Hoppárézimi őrült sikere lassan lecsengett. Mivel foglalkoztál ezután?

24nyugatiÚjságot írtam, és közben állandó jelleggel a könyveimmel kapcsolatos előadásokat (sokat!) szerveztem, illetve iskolákba, kultúrházakba, könyvtárakba jártam fellépni. Voltak évek, amikor például az APEH-nél voltam segédfénymásoló-helyettes, de közben jártam dedikálni, író-olvasó találkozókat tartani. A főnököm jóvoltából egyszer még az APEH ebédlőjében is sikerült dedikálnom és könyvet árusítanom.

Aztán jött egy pillanat, mikor kerek perec megtagadtad ZZ-mivoltodat, és hátat fordítottál a múltnak, körlevélben adva hírül, hogy „ZZ nincs többé”.

Ez 2004-ben történt, épp egy kegyetlen érzelmi válság után. Összedőlt minden, amiben addig hittem. Úgy gondoltam, az egyetlen út, ha lebontom magamat nullára, és amikor már semmi sem vagyok, ami addig voltam, ami marad, az lesz az én igazi személyiségem. Rájöttem ugyanis, hogy már nem tudom, ki vagyok. 1987-től kezdve 2004-ig nap mint nap a 15-16 éves kori dolgaimról faggattak, holott már 34 éves voltam, és bár már nem fogadott akkora ováció, mikor beléptem valahová, azért mindenhol felismertek, és persze valaki rögtön elkezdte mesélni a saját élményeit. Dőlt rám a „nekem milyen sokat adott a Hoppárézimi, mert amikor olvastam, épp válságban voltam, de mivel te újra tudtad kezdeni az életedet a teljes bénaságból, ez nekem is erőt adott”. Ezt hallva századszor, ezredszer már legszívesebben így kiáltottam volna: „Oké, figyelj, ami neked húsz éve volt, az nekem is húsz éve volt, és azóta már tök másról szól az életem, mint 16 évesen, szóval szuper, hogy neked ez jó élmény volt, maradjon is az, de most inkább beszéljünk valami másról, mert minnyár kiugrom az ablakon!” Eleinte persze tetszett, hogy minden csaj odaadja magát, ha ezekről a sztorikról mesélek, de mivel az életem mégse 100%-osan egyezik a könyvvel, sokszor belegabalyodtam. Tudtam, hogy a csajok mit szeretnek hallani: nyilván azt, amit ők a könyvből kiolvastak. És mivel „szerencsére” minden lány ugyanazt olvasta ki a könyvből, nekem csak arra kellett figyelnem, hogy azt csináljam, amit a lány a 16 éves ZZ-től vár. 30 éves, két gyerekes, elvált férfiként én még mindig arra kellett, hogy válaszoljak: milyen volt felébredni 15 évesen a kómából, és hogy volt annyi akaraterőm, hogy felálljak a tolókocsiból? És ha végül kiderült, hogy én már másmilyen vagyok, mint amit az adott csaj kiolvasott a könyvből, akkor bizony jöttek a veszekedések: a nők szembeállítottak saját, 16 éves jellememmel, aztán szépen otthagytak. Elegem lett a Hoppárézimiből, rettenetesen megutáltam. Aztán jött egy kegyetlenül nagy szerelem, és amikor ez a lány is elhagyott, akkor tényleg majdnem kiugrottam az ablakon, mármint szó szerint! Végül inkább kórházba vonultam, ahol pszichológushoz kellett járnom, de ő is csak totál felidegesített! Órákon át beszéltetett, de nem mondott semmit, majd szteroidokkal meg nyugtatókkal akart kezelni, amiket én persze elvből nem vettem be, és még a KISS forever band koncertre sem jöhettem ki, mivel kórházi kezelés alatt álltam! Rájöttem, hogy saját magamnak kell megterveznem a kúrámat. Hónapokig senkivel sem beszéltem. Bezárkóztam a szobámba, és pszichológiai könyveket olvastam. Akkoriban történt, hogy lementem Kókára, a családi rancsra, és ott elégettem a Hoppárézimi összes kéziratát, minden hoppárézimis relikviát, így például a ZZ Tour emlékkönyveket, amikbe a 200 közönségtalálkozó résztvevői nekem írtak, és a ZZ Tour fotógyűjteményt, az összes negatívval együtt. Mindent elpusztítottam, ami a könyveimre emlékeztetett, ami ki- és betöltötte a hétköznapjaimat, a gondolataimat, hogy ne is lássam, és ha akarnám, se tudjam elővenni azokat. Megesküdtem, hogy soha többé nem írok könyvet, soha többé nem tartok ZZ Tourt, soha többé nem nyilatkozom sem újságnak, sem tévének, és igen, ekkor írtam meg azt a levelet, melyben közöltem, hogy ZZ meghalt. Mindenkit megkértem, hogy soha többé ne szólítsanak ZZ-nek, mert egyszer s mindenkorra ki akartam törölni az emlékezetemből az egészet. Tehát a kérdésedre, miszerint ki volt az, aki rávett, hogy megtagadjam önmagamat, a válaszom az, hogy senki. És ami ezután jött, az tényleg fantasztikus volt, mert végre először élhettem a saját életemet! Elmentem jógázni és spirituális tanításokat (sokat!) hallgatni. Örültem, hogy befogadnak engem, a Senkit, a Nullát, méghozzá ZZ hírneve és a Hoppárézimi nélkül. Tök jó volt! Ekkor vettem vissza a 13 évesen elhagyott középső nevemet is, így újból Zemlényi-Kovács Zoltán lettem. Ha felismertek, azt mondtam, hogy nem én vagyok ZZ, sőt, soha nem is hallottam semmiféle ZZ-ről. Persze továbbra is jöttek az olvasói levelek, amiken kezdetben nagyon fel tudtam húzni magam, és vagy nem válaszoltam, vagy durván rájuk förmedtem, amiért a „rosszemlékű múltamra” mernek emlékeztetni. Később azoktól, akiktől tudtam, elnézést kértem, de többen végérvényesen megbántódtak. Ezt sajnálom, de akkoriban kutyavilág-periódusomat éltem, s bár lassan normalizálódtam, a Hoppárézimit még sokáig nem engedtem vissza az életembe. Barátnőt is úgy választottam, hogy feltétel volt: ne ismerje a Hoppárézimit. Andival [ZZ legkisebb gyermekének mamája – B. Gy.] 2009-ben jöttünk össze úgy, hogy neki, sőt, a családjának is megtiltottam a Hoppárézimi olvasását. Elképzelhetetlenül jó volt hoppárézimitlenül élni, mert a Hoppárézimi egyet jelentett a balesetemmel, a testi és lelki sérültségemmel, nélküle viszont végre az lehettem, aki akarok. Sokan nem értik, miért volt jó a hoppárézimitlenség hét éve, és nem is várom el tőlük. Elég, ha én tudom.

27familyBeszéljünk a gyerekeidről… Hányan is vannak?

Tavaly óta hárman. A legnagyobb Barni, 20 éves, a legkisebb Tenzi, 20 hónapos, a középső Marci, ő 17 éves. Barnival, akivel a születése óta igazi apa-fia kapcsolatban vagyunk, együtt lakunk. Marci is gyakran jön hozzánk. Nagyon jó dolog apának lenni. Kamaszként azt gondoltam, az élet lényege a szex, de ma már tudom, hogy a gyerek.

Ők hogy viszonyulnak apjuk egykori sztárságához és rokkantságához?

Az Echo tévé Hídemberek sorozatában nemrégiben bemutatásra került ZZ Hoppárézimi című portréfilmben épp erről kérdezték őket, és egyikük sem mondta, hogy emiatt bármi atrocitás érte volna őket. Az életük épp olyan, mint bármelyik, egészséges apával rendelkező osztálytársuké. Ők abba születtek bele, hogy apát mindenki ismeri, apa könyvet árul a Nyugati aluljáróban, apa időnként szerepel a tévében, és persze apa furcsán jár meg beszél. Nekik ez volt a természetes.

fb 6002012-ben egészen más oldaladról mutatkoztál be, hisz megjelent a Tenzi naplója (Levél a másvilágra) című köteted, mely Erdélyben élt dédnagymamád történetét mondja el. Hogyan és miért született a könyv?

2004-ben megfogadtam, hogy soha többé nem írok könyvet. Ha könyvet nem is, de újságcikkeket azért írtam, mivel az írás a lételemem, ráadásul semmi máshoz nem értek. Álneveket használtam és titokban kommunikáltam a főszerkesztőkkel. Aztán 2006-ban meghalt szeretett nagypapám, akinek „hagyatékát” 2007 elején kaptam kézhez. Töméntelen mennyiségű fekete-fehér fotó (Papa nagy csajozós volt; az összes nőjéről őrzött képet), és persze sok családi felvétel is volt, amiket sosem láttam korábban. Papa fiatal korában, Papa gyerekként, Papa szülei… Dédapámról például addig még sosem láttam fotót, csupán a nevét tudtam: Aigner Gusztávnak hívták. És persze ott voltak dédanyám fotói is: őrá emlékszem, de csak öregkorából, ám fiatalkori fotóját addig még nem láttam – most meg ott volt előttem egy egész cipősdoboznyi! Imádok fotózni és imádom a fotókat, így ez nekem valódi kincsesbánya volt.

fb 400Papa iratai között akadt egy 400 oldalas, kézzel sűrűn teleírt napló is! Hamar rájöttem, hogy ez Dédi korábban elveszettnek hitt önéletírása 1890-től a hetvenes évek végéig. Dédi 1987-ig élt, vagyis 17 éves koromig. Kisgyerekkoromban nálunk lakott, ám később elköltözött, így ritkábban találkoztunk. Bár továbbra is Pesten, a lakásunktól nem messze élt, mégsem láttam túl sűrűn, és akkor sem beszélgettünk. Süket volt, talán ezért. Ötéves koromban, mikor elköltözött a nagypapámékhoz, én azt hittem, kórházba megy, mint korábban már többször, és ezért búcsúzáskor megkértem őt (ötévesen ez lazán ment!), hogy ha meghal, írjon nekem egy levelet, közölve, hová temették, mert akkor elmegyek meglátogatni. Tenzi még 12 évet élt (97 évesen halt meg), az önéletírása pedig csak 20 évvel ezután, 2007-ben került hozzám, de tavaly, mikor megjelent a „könyvünk”, az utolsó oldalon megköszöntem neki, hogy teljesítette a kérésemet, és tényleg írt nekem levelet, még ha húsz évet is kellett rá várnom.

Bocs, kicsit előre szaladtam! Szóval mikor Tenzi naplója a kezembe akadt, a gyerekkori kötődés miatt, meg mert egyébként sem volt különösebb dolgom (akkoriban kaparós sorsjegyet árultam egy kórházban), érdeklődéssel ültem neki az irománynak és több héten át olvastam, sőt, kezdettől fogva jegyzeteltem is. Hamar rájöttem, hogy óriási kincs került hozzám, ami – túl a családi emlékeken – olyan, manapság már ismeretlen látásmódot és stílust hordoz, amit mindenképpen meg kellene ismernie mindenkinek. Ez aztán még a korábban tett fogadalmamat (nem írok több könyvet) is überelte: elhatároztam, hogy ebből a naplóból igenis könyv lesz! Valójában nem is én írtam, hisz már meg volt írva, csak szerkeszteni, rendszerezni kellett, mert akadtak benne kevésbé érdekes, kizárólag a család számára fontos részek és adatok. Ráadásul Tenzi utólag még beleírt néhány történetet, így ezek a későbbi oldalakra kerültek. A szerkesztésen kívül kutatómunkát is végeztem. Elutaztam Tenzi életének eredeti helyszíneire, megismerkedtem több olyan rokonnal, akik létezéséről a naplóból szereztem tudomást, és tőlük rengeteg fotót szereztem Tenziről, illetve a napló egyéb szereplőiről. Teljesen belezúgtam Tenzi emlékeibe, mindenkinek csak erről tudtam beszélni. Így volt ez Andival is: annyit emlegettem neki Tenzit, hogy végül megtetszett neki a név, ezért lett a kislányunk Hortenzia. Én eredetileg Emesének szerettem volna nevezni, így végül a teljes neve Zemlényi-Kovács Hortenzia Emese

lett. Öt évet dolgoztam vele – mármint Tenzi naplójával! –, és minden percét élveztem. A kiadás nehezen ment, de annyira lelkes voltam, hogy végül sikerült pénzt szereznem a nyomdára, és végre megjelentTenzi naplója (Levél a másvilágra) címmel! Ez a könyv sokkal kedvesebb nekem, mint a Hoppárézimi, a Kitiltottak vagy bármelyik más könyvem. Tenzi naplója varázslat! Bűvös utazás a múltba, ami még most is tart, miközben a Hoppárézimi feltámasztásával foglalkozom, hisz közben Tenzi naplójának második kiadásán is dolgoztam (további leveleket írtam a másvilágra, és Tenzi eredeti szövegéből néhány korábban kihagyott részt is beemeltem a könyvbe).

Tenzi a Farkasréti temetőben volt eltemetve, sok díszes, márványszobros sírbolt között, egy jellegtelen földkupac alatt, amibe 1987-ben (amikor én épp a sikereim csúcsán voltam, ám nekem akkor a család semmit se mondott Dédiről) egy fakeresztet szúrtak. A naplóból azt olvastam ki, hogy Tenzi sokkal inkább szeretne erdélyi szülőfalujában nyugodni, mint Pesten, amihez nem fűzték jó emlékek. Ezért hát szépen lezongoráztam a Farkasréti temetővel, hogy hantolják ki és hamvasszák el Tenzit, akit aztán egy urnában elvittem Erdélybe, és megváltottam egy sírhelyet szeretett édesapja mellett, a falujuk ősi templomának bejáratához közel, ahol Tenzi gyerekkorában sok százszor járt. Ott álltam a pesti sírásó mellett, mikor felbontotta a régi sírt, és ott álltam akkor is, mikor az új sírnál a román pap elmondta a román nyelvű temetési búcsúztatót, amiből semmit sem értettem, de éreztem, hogy Tenzinek most jó.

2013 azért is fontos év az életedben, mert idén ZZ „feltámadt”. Újra megjelent a Hoppárézimi, ismét dedikálsz a Deák téren, ezerrel pörög a könyv FB oldala, meg ami csak a csövön kifér. Miért érezted úgy, hogy ZZ-nek vissza kell térnie?

kisfej.6002012 volt az az év, amikor előbújtam a visszavonultságból és újra dedikáltam a Deák téren, ráadásul pontosan ugyanott, ahol 1993-ban a Törj át az üvegfalont, 94-ben pedig a Hoppárézimi második kiadását. Előjöttek bennem a 8 éven át elnyomott, de sosem feledett érzések, és felbukkantak a régi „rajongók”. Én továbbra sem akartam hallani a ZZ-ségről, de láttam az emberek szemében az örömöt, hogy újra látják ZZ-t. És hogy mi az új könyv? Az nekik tökmindegy volt, vették aTenzi naplóját, mint a konfettizápor, és közben győzködtek, hogy igenis fogadjam el a múltamat. Tök édesek voltak a 60 éves mamzik, akik arról áradoztak, hogy 35 évesen mennyire odavoltak a Hoppárézimitől! Attól meg aztán totál kibuktam, hogy egész mondatokat idéztek a 25 éve olvasott könyvből, méghozzá nem csak egy-két alkalommal, de szinte az egészTenzi naplója dedikálás ebből állt! Előbányásztam hát az ágyneműtartóba rejtett Hoppárézimi példányokat (mert könyvet sosem égetünk! – legfeljebb pótolhatatlan kéziratokat!), és arra gondoltam, nyugdíjas éveimre talán felfedez a retró. ATenzi naplója úgy magával húzta a Hoppárézimi comeback-et, mint a huzat! Ahogy teltek a napok, szép lassan visszazézéesültem. Fokozatosan tértek vissza a régi gondolataim, a régi mozdulataim, a régi, különleges ZZ-aláírásom, és rájöttem, hogy annyira nem is volt ez az egész olyan rossz! Szóval végül azt mondtam magamnak: nem játszom tovább a bazári majmot, és nem lelkizem azon, hogy „mekkora fájdalom” a balesetemről beszélni. Mi az nekem!!! Az egész helyzet átértékelődött bennem, és arra gondoltam: lehet, hogy a Hoppárézimi a modern magyar hőseposz?! Na jó, talán szorulhatott volna belém egy kis szerénység. De tudod mit? Nem! A Hoppárézimi valóban egy csoda, ami túlnőtt rajtam, a sebeit nyalogató Zemlényi-KOVÁCS Zoltánon. Ez nem az a buli, amiből időnként ki lehet ugrálni. Ezt nekem igenis végig kell csinálnom!

Mit gondolsz, a mai tinik „veszik”, „vágják” és „csipázzák” a Hoppárézimit?

Luci, a Hoppárézimi/Kitiltottak 2013-as kiadásának reklámarca

Luci, a Hoppárézimi/Kitiltottak 2013-as kiadásának reklámarca

Ezer százalék, hogy „venni fogják az adást”, ez nem kérdés. A kérdés az, hogy eljut-e hozzájuk. Ha már a kezükbe veszik és elolvassák, akkor oké a pálya, de az akkori MTV1 médiafölényével ma semmilyen orgánum nem veheti fel a versenyt. Akkor az egyetlen tévéadó főműsoridőben, a legnézettebb műsorban, vagyis a tv-híradóban napokon át nyomta a Hoppárézimi-blokkot, ami a könyvborító képével és Juszt László hangjával zárult, aki azt mondta: „ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szerint az élet nem csupa öröm és vidámság”. Ilyet mondani egy lehangolt népnek? Naná, hogy mint az eszement, rohant mindenki a könyvesboltba, és imádták, amit kaptak, mert a Hoppárézimi a reményről, az akaraterőről és a totál vesztes helyzetből való győzelemről szól. Ma viszont száz tv-csatorna van, mindenki mást néz, ha elunja, átkapcsol, szóval a tévé már közel sem olyan hatásos média, mint volt a 80-as években. Nekem azonban tökmindegy, hogy idén karácsonyra, vagy ahogy öcsém, Nulli, a borító tervezője és a könyv tipográfusa jósolta, 24 év múlva, az 50 éves jubileumra fogy el az új kiadás. A Hoppárézimire mindig lesz vevő! Persze a mostani iskolások azt sem tudják, hogy a Hoppárézimit eszik-e, vagy isszák. Ha az én egykori tini rajongóim, a ma negyvenes anyukák és apukák bemennének az iskolába, és azt mondanák, hogy a Hoppárézimi egy jó könyv, tuti, hogy kinevetnék őket! A felnőtteknek sosem volt hitelük a gyerekek előtt. Éppen ezért találtam ki a Hoppárézimi hírvivőket, akik csakis 10 és 20 év közötti diákok lehetnek. Mert ha egy kortársuk mondja, hogy frankó a könyv, akkor azt minden tini készpénznek veszi. A Hoppárézimi már kiállta az idő próbáját. A Hoppárézimi egy tuti könyv. Bizonyíték kell? Tessék! Él egy lány Kunszentmiklóson, akit Lucának hívnak, és akivel még sosem találkoztam. Ez a 13 éves lány „véletlenül” elolvasta a Hoppárézimit és a Kitiltottakat, és persze lehidalt tőlük, majd küldött egy videoüzenetet, amiben azt mondja, hogy még sohasem gondolkozott ennyit könyvön. Na ez az, ami mindent üt! Aki elolvassa, arra menthetetlenül ez vár! Fergeteges poén volna egy Hoppárézimi reloaded 2013 sikerhullám!

rov06Annak idején Mészöly Gábor színpadi adaptációjában az azóta sajnos elhunyt, ragyogó tehetségű Ternyák Zoltán játszott téged zseniálisan. Idén viszont Kassán mutattak be monodrámát a Hoppárézimiből. Miként született ez az új darab, kik az alkotók és hogy veszi a közönség?

DSCN7219Márkus Juci kassai színésznő azzal keresett fel idén tavasszal, hogy szeretné megrendezni a Hoppárézimit. Ha egy évvel korábban történik ez, valószínűleg visszautasítom, ahogy Bencze Ilonát is visszautasítottam, mikor ugyanezzel a kéréssel jött, mert akkoriban az életemben épp semmiféle helye nem volt a Hoppáréziminek. Jucinak viszont kifejezetten örültem, hisz épp terveztem az új kiadást. Már hívtam volna Mészöly Gábort, hisz ő írta az eredeti színdarabot, és így az ő beleegyezése is kellett, mikor Juci leállított, mondván: félreértettem a dolgot, ő ugyanis a Hoppárézimi alapján egy egészen új darabot szeretne színpadra vinni, amihez ráadásul gyermekkori zenekarom, a ZESZU electronic dalaiból szemezgetne. Ezzel aztán teljesen levett a lábamról! Az első olvasópróbán részt vettem, beszéltem a kassai ZZ-vel, Madarász Mátéval, és a stáb többi tagjával, de beleszólásom nem volt semmibe. Legközelebb már csak a premierre mentem el, ami engem teljesen letaglózott, mivel a színpadon a saját gondolataimat, érzéseimet, vívódásaimat láttam viszont. A vastaps közepette rosszul voltam. Szörnyű élmény volt látni önmagamat, akkor is, ha néhány dolog nem stimmelt. Például MM kopaszon játszott, én viszont csak az agyműtétkor voltam kopasz, és míg kómában feküdtem, kinőtt a hajam. A tolókocsi állandó jelenléte is zavart, hisz én épp hogy röstelltem a tolókocsit, és a Hoppárézimi írása idején már nem is használtam. A hangulat azonban, ami akkoriban körülvett, nagyon jól el lett találva. A facebook oldalamon őszintén leírtam, hogy borzalmasan éreztem magam a premieren, mire Juci megsértődött, mondván: jól leégettem őt, mert most mindenki azt hiszi, hogy nem tetszett a színdarab. Számomra tényleg pokoli élmény volt az előadás, de maga a monodráma, mint a könyvem színpadi megfogalmazása nagyon is jó – én viszont nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ezek a saját gyötrelmeim, a saját életem! Az előadás jövőre jön Magyarországra, és akkor valószínűleg csatlakozom hozzájuk. Önszadi? Nem tudom. A Hoppárézimi küldetés.

Riportfilm, dedikálások, interjúk, régi és új rajongók… Ismét teljes gőzzel dübörög a ZZ-locomotion. Merre tovább? Tervek, remények?

SONY DSCEz az egész második Hoppárézimi láz engem ért a legváratlanabbul. A könyv sikertörténete 1987-től 2004-ig egyáltalán nem volt kutya világ! Szuper dolog sikeresnek lenni, szuper dolog népszerűnek lenni. Ami nem jó, hogy mindez kizárólag a balesetemnek, a rokkantságomnak köszönhető. A Hoppárézimit illetően nincs bennem félsz, hisz anno már megvették 100 000-en és mindenki ismeri. Na jó, a fiatalok még nem, de ez csak idő kérdése. A Hoppárzimivel nem veszthetek, mert már a startpisztoly eldurranása előtt nyertem. Tenzi naplójának sorsa sokkal jobban érdekel. Vajon sikerül-e megismertetnem szélesebb olvasóközönséggel? Ez számomra sokkal nagyobb kihívás, mert Tenzi naplója – bár nem említhető egy lapon a Hoppárézimivel, hisz semmi hasonlóság nincs köztük – szerintem sokkal izgalmasabb és varázslatosabb.

Miről szeretnél még beszélni, amit én esetleg elfelejtettem megkérdezni?  

Azt hiszem, eddig is túl sokat beszéltem, úgyhogy legyen annyi elég: a Hoppárézimi 100 000 eladott példány után karácsonyig minden nap kapható a Deák téren, ahol ZZ újra dedikál!
Zemlényi-Kovács Zoltán könyvei megrendelhetőek a hopparezimirendeles@gmail.com e-mail címen, valamint e-book formátumban is kapható a Publionál!

 

 

Submit a Comment

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>