A Tarot Labirintus, történetében először, a Sziget Fesztiválon kívül épült fel. Franciaországban, Lille-ben, a márciustól júliusig tartó Lille3000 fesztivál keretén belül. Bérczi Zsófi, a Tarot Labirintus alkotója szerencsére engem is beválogatott a csapatba, sőt, az Élőkép Társulatba is, ami meg egyszerűen frenetika!! A két hét (2 7), amit Lille-ben töltöttünk – ahogy mondani szoktam – szuper volt! Ezt persze előre is lehetett sejteni. Mint ahogy azt is, hogy vendéglátóink ki fognak tenni magukért. Jean, Selene, Emanuel, Ludovig és Nabile nevét még sokáig imáinkba fogjuk foglalni. De nem csak az ottaniakkal barátkoztunk össze, hanem az „itteniekkel” is, hiszen egymást is alaposan megismertük. Lille számunkra feledhetetlen élmény volt, még akkor is, ha az örömbe itt-ott cseppnyi üröm is vegyült.

A Tarot kártyának 22 nagy arkánuma van. Bérczi Zsófi megszemélyesítette a lapokat, s két figurát teremtett is ezekhez, a Földet és a Kaput, s megalkotta a labirintust Terebessy Tóbiással. A labirintus bejáratán aki belép, húznia kell 24 féle lap közül. Nekünk, szereplőknek, mind a 24-ünknek van 24 féle performansza, mely spirituális módon közelebb viszi az illetőt, hogy miért éppen azt a lapot húzta, miben támogatja, mire figyelmezteti őt az életvezetését illetően. A Sziget fesztiválon 24 szereplője van a játéknak, mely valójában egyáltalán nem játék, sokkal inkább mély lelki önismereti folyamat. Ennek a kitételnek komoly jelentősége lesz a Lille-i események kapcsán.

Ami viszont biztos: a belga határ közelében fekvő nagyvárosba, Lille-be, mely állítólag Párizs és Marsailles után a harmadik legnagyobb település Franciaországban, csupán nyolcan mentünk, két turnusban: Zsófi, Juli, Miki és Kálmán már hétfőn ott voltak, ugyanis ők építették fel a labirintust – mi: Kata, Ági, Ferkó és én csak csütörtökön repültünk utánuk. Lille-ben további két lány csatlakozott hozzánk: Kriszta, aki kint élő magyar, és Sarah, aki kint élő francia. Velük még egyikünk sem találkozott, így kilétüket mély homály fedte!

Ahogy közeledett az utazás napja, egyre izgatottabbak lettünk, én legalábbis biztosan, hiszen nem vagyok nagy világjáró, meg úgy már egyébként is, ha azt vesszük, hogy egy hónappal korábban még egy szót se beszéltem franciául, de még az indulás pillanatában se sokkal többet, s a Labirintusban a franciákkal csak franciául lehetett beszélni. Ez feltétel volt. Köztudomású, hogy a franciák kivagyiságból, vagy mi, de a sajátjukon kívül nem igen hajlandóak más nyelven beszélni. Ezt a nyomasztó érzést enyhítette, hogy mi négyen nagyon jól összehaverkodtunk már az indulást megelőző napokban. Zsófitól vártuk az sms-eket, meg e-mail-eket, mi van Lille-ben, mire számítsunk, van-e ágy a szobában, vagy hálózsákban kell-e vackolódni a csöpögő hideg vizes csap alatt? Zsófi írta, hogy zuhog az eső, ezért nehezen haladnak, a szoba kicsi, amúgy az ellátás klafi.

A nyugatinál találkoztunk. Ott várt már Kata, Ági hatalmas hátizsákokkal, amin csodálkoztam, mert nekem az össz cumóm befért egy kis gurulós bőröndbe. Ferkó is megjelent egy kis guribörivel és furcsán nézhettünk ki a málhás csajok mellett, dát – ahogy mondani szoktam – evva. A reptéren Ferkóval, aki egyébként felvette a Guido művésznevet, sokat nevettünk, mert megtanítottam neki Korda György Reptér c. örökbecsűjét, amit felénekeltettem vele a fényképezőgépemre.

Reptér (Guido) from Zollendroller on Vimeo.

A Tejfel tornyot sajnos nem láttuk, mert bár volt egy óránk a párizsi reptéren, de a távolság miatt nem értünk volna a vonat indulásáig. De az a vonat! Apám! Az volt ám a nem semmi! Guido mondta is, hogy nyugi, csak áttranszformálódtunk egy másik naprendszerbe, mikor levegőért kapkodtam. Kétemeletes vonat, gyors, mint gyík és hát elég, ha annyit mondok, hogy minimum háromszáz év, mire eddig eljut a MÁV. Egyébként már ott a vonaton ki szerettem volna próbálni francia tudásom érthetőségét eredeti franciákon, ám Kata lecsitított, hogy türtőztessem magam: ne molesztáljam a békés francia utazóközönséget. Hát jó. A Lille-i pályaudvaron várt minket Selene (Szelénke), aki attól kezdve a sofőrünkként funkcionált.

Selene elvitt minket a szállásra. Kapkodtuk a fejünket a gyönyörű németalföldi hangulatot árasztó házakat látván. Az egyikre óriási betűkkel ki volt írva, hogy HIPPODROM. Nahát! – röhögtem fel – HIPPODROM! Selene nem értette, mi ebben a humoros. Nyilván, mert ő nem láthatta a Hyppolit, a lakájt Kabos Gyulával. Elkezdtem neki magyarázni, de mivel vezetett, nem értette meg. Lille külvárosában bolyongtunk, barátságos környéken, néma csend, friss levegő – ami kell. Végül kikötöttünk egy tutkó Ibis hotelban. Kata és Ági is nyarvogtak, hogy milyen kicsi a szobájuk. Mondtuk is: ó, mennyire sajnáljuk őket, közben mi Guidoval megkaptuk a hatalmas, tripla akkora, franciaágyas+egy egyszemélyes ágyas szobát! :o) Gyorsan lestipistopiztam a franciaágyat, ami életem álma. Ezt Guido barátom készségesen átengedte, tekintve, hogy így az ő térfelén volt az asztal, ahol kiteregethette az előre gyártott 24-féle haikus lapjait. A francia fordítás már persze nem követte a haiku kötelező jellegű 5-7-5-ös szótagszámát, de Guido abban reménykedett, hogy ezt senki se fogja rajta számon kérni.

Lecuccolás után rögtön kimentünk a Labirintushoz. Zsófi, Juli, Miki és Kálmán serényen szereltek: ők voltak a „dolgos” négyek, mi, Kata, Ági, Guido és jómagam pedig a „lógós” négyek. Segítettünk persze azért mi is, elfogyasztani a pizzát, amit a csapatunknak hoztak. Körülnéztünk: a hely gyönyörű – csak a kutya nem jár errefelé. Azaz egy kutya mégis: az örző-védő ebe, aki a minap – mesélték Mikiék – összekarmolta a gömb-tükröt, ami a Labirintus tetejére van felszerelve. Hazafelé bandukolva ámuldoztunk: hejj, de gyönyörű ez a hely! Csupa zöld, bokrok, a fű, csupa híd és csupa víz erre is és arra is. Hazafelé bandukolva a folyócska partján már mindnyájan éreztük: igen! Tuti baró hely ez a Lille! Mert a lényeg: a Labirintus egy gyönyörű helyen áll, mi pedig egy parádés hotelban lakunk, ahol nyitott ablaknál (!) néma csönd honol, akárcsak legmerészebb álmainkban. A metróállomás olyan, mint nálunk egy elsőrangú mozi előcsarnoka, ráadásul a metrónak nincs vezetője – jee!

Másnap folytatódott az egyik ámulatból a másikba esés: svédasztalos reggeli! Frissen facsart narancslé, joghurt, palacsinta, sajthegyek, Croissant, csokis sütemény, muffin, bagette, négy féle müzli, három féle lekvár – és ez csak ami engem is érdekel. Külön helyen italkavaró automata, ahol a kávésok kávét ihatnak, vagy teát, szerencsére volt nagy bögre forró csoki is. Hű! Rávetettem magam a palacsintás tálra! De azért a biztonság kedvéért mindenből vettem. A szomszéd asztalnál egy milliomos francia házaspár gúnyosan összesúgott: „breakfast hunting!”

Ekkor találkoztunk először Sarah-val, aki a többiek szerint hobóra hasonlít, szerintem viszont csuda aranyos csaj. Selene 9-kor megérkezett egy kisbusszal, s kivitt minket a helyre, ahol a labirintus állt. Mint már mondtam: hatalmas terület, emitt egy virágoskert, amott egy folyócska híddal, mindenhol dús gyep, ám az eső esett, úgy mint nálunk akkor, amikor napokig-hetekig nem hagyja alább. Délután lesz az első bevetés, ki fog ide eljönni zuhogó esőben? Jean, az ott álló Colysée nevű „művház” főnöke megnyugtatott: minden szuper lesz. Délutánra valóban kiderült, hogy kiderült az ég. Jöttek a népek is szép számmal. Ezen a hétvégén családosok napja van, számtalan programmal, s ezek egyike vagyunk mi.

Átöltöztünk ruháinkba. Zsófi volt a Mértékletesség, Juli a Mágus, Ági a Föld, Kata a Világ, Miki a Kocsihajtó, Guido a Próféta, Kriszta az Akasztott, Sarah a Csillag és én a Bolond.

Kálmán csak épített és fotózott. Azért a biztonság kedvéért én is fotóztam, aki ismer, annak efelől nem lehettek kétségei. Jöttek be a gyerekek, eleinte kevesen, aztán többen. Ez eléggé szíven ütött bennünket, hiszen szövegeink felnőtteknek íródtak. A Labirintusnak mindig is voltak gyerek-látogatói, de hogy szinte mindenki gyerek, az súlyos. Nagyon édesek voltak, sőt, úgy tűnt, át is ment, amit mondtunk nekik. Mint ki is derült: ez itt Lille „Rózsadombja”, vagyis előkelő negyede, ahol érezni lehetett a gyerekek kiegyensúlyozott viselkedéséből, hogy errefelé mindenkinek jut szeretet, gondoskodás bővivel. Minket is elláttak minden jóval: pl. a városházán ebédeltünk minden nap, ahol virágból minden nap kirakták az aznapi dátumot.

Másnap, szombaton 9 órát nyomtunk, de fáradtság helyett energiával töltődtünk fel, mint soha előtte! A nap végén este 9 tájékán a legnagyobb hídon átlépdeltünk a Nirvánába, egy csodálatos buja zöld Margitsziget-feelinget árasztó helyre (ami tökre olyan volt, mint a Sziget fesztivál). Rengeteg fiatal „csinálta a fesztivált”, lazázott, bulizott, több kisebb csapat ült a fűben és beszélgetett, amott padokon egy másik csapat gitározgatott, egy harmadik csak úgy fetrengett a fűben, negyedik mittudomén, de az a lényeg, hogy rámjött a teljesség-élmény. Zsófinak, aki velünk kolbászolt ott, mer ott dzsaltunk a pályán össze-vissza, sza mondtam, hogy ezerszer köszönöm neki, hogy itt lehetek, mert… mert… mert ehhez hasonlót még sohase éltem meg életemben!

Átmentünk egy kis kék hídon, aztán lombos fák alatt sétáltunk arrafelé, ahonnan szólt a zene. Egyszer csak egy dettó olyan helyen teremtünk, mint a Sziget! Kazal ember, rakat sátor, mindben más és más cucc, szabad tér, de nincs hová lépni, mert mindenütt emberek fetrengenek a földön, de legalább, mint Woodstock, vagy mint Tabán, holott ez tök pici, mégis óriási érzés itt lenni! Guidoval csak kapkodjuk a fejünket. Aztán a színpad felől óriási dübörgéssel bömböl a rockabilly. Na ne!! Ezt már nem lehet bírni!! Hát émmá készvagyok!! Táncolnom KELL!

one man band

A színpad előtt kegyetlen tömeg, Guidoval törtetünk előre, azaz én törtetek, Guido meg csak jön. Mondja, hogy elmennek Katával kajálni, én nem is hallom: Nem bírok tovább nyugton maradni, táncolok: riszálom magam már az első sorban a hasonszőrű franszoá zeneőrültekkel, akiknek szintén ez kell, ami nekem! A túltengő energiámat csapolom, de hiába adom, adom le, csak fokozódik a hangulatom. Ja és a zenekar??! Egyetlenegy vidrabarkós fazon, aki a számok elején pikk-pakk feljátszik egy szinti alapot, azt nyomatja szünet nélkül, közben a lábával dobol, kezével gitározik, zongorázik, szájával harmónikázik,  és persze énekel, mint bop, de valami tuti penge állat király a csákó!!! Megállás nélkül roptam, vagy egy órát, aztán még megvártam a következő csapatot, egy francia Lagzi Lajcsis banda, de vagy tíz fúvós, az se volt rossz, de mivel holnap is meló, mobilon felhívtam Guidot, hogy már mehetnénk. Jött vissza az sms, hogy a kis kék hídnál várnak.

Elindultam. Persze az idefelé félhomályból mostanra kukk-sötét lett. Nó lámpa eniver! Emlékeztem, hogy arról jöttünk, de merre is van most az az arra?? – Közben persze mentem és kilyukadtam egy olyan helyen, ahol ezer, hogy nem jártunk soha!! Ilyenkor jön jól az emberi kommunikáció!! Egy kábé korombéli pár jött épp szemben. Megszólítottam őket, jobb ötletem nem lévén, angolul. Rettentő készségesek voltak! Első, bizonytalan kérdésemre, hogy „Nem tudom, hogy mit keresek, de az hol van?”, nem hagytak faképnél, hanem (bár ők se tudtak valami jól angolul) továbbra is segíteni igyekeztek. Nagy nehezen kinyögtem, hogy a barátaimat keresem, akik várnak a kis kék hídnál. Szerencsére tudták, merre van. Éppen az ellenkező irányban, ami fele mentem. Útközben vígan elbeszélgettünk. A fiú kimondhatatlanul megörült, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. Kiderült: Lászlónak hívják, magyarul ugyan nem tud, de a nagyszülei Szentendrén élnek és minden évben jár náluk.

Odaértünk a kis kék hídhoz, de nem volt ott senki. Viszont a mobilom csipogott: Guido küldte – ott vannak a színpadnál, hol vagyok? Visszaírtam: a kis kék hídnál. Míg jöttek, Lászlóékat elhívtam a Labirintusba. Kiderült: hallott róla, s ugyan van programja, de megpróbál eljönni. Megérkeztek Guido és Kata. A bemutatkozások után kiderült, hogy Guido beleesett a vízbe, méghozzá nyakig, mert a sötétben a békalencsére azt hitte, hogy szilárd talaj. Meg is jegyeztem, különös, hogy kivételesen nem velem esett meg hasonló gixer. A metrón, ami egyébként tök édi, kb. ¾ földalattinyi mindössze, Katával hülyéskedtünk, aztán már a hotelban, míg én zuhanyoztam, Guido testvérem a békanyálas-lápos, mocsaras gönceit mosta a csapnál. Leginkább speckó márkás gördülőtalpú cipőjét bánta, mert mindenből kijön, de abból nem jön ki a bűz. A közös élményeknél nincs jobb a világon!!

Másnap reggelinél Sarah-tól megkérdeztem, hogy hogy kell mondani, hogy „aranyos vagy” – mert ezt akartam mondani a kiscsajoknak a Labirintusban. Sarah francia, Belgiumban dolgozik, tud angolul, amit én ugye …hát nem a legszuperebbül, dazé  eldumálgattunk. Ha jól emlékszem, „tü é tré minyon”. Minyon!!! Hát az egy sütemény!!! Nóóórmális??!! Mikor kiértünk és kezdenünk kellett volna, zuhogott az eső. A tegnapi tömegnek híre-hamva se volt! D’asztán szencsére elállt, s a népek is megjöttek. Beindult a Labirintus. Újra gyerekek jöttek, pár szülővel. Egy csomó gyerek volt, aki rég kitalált a labirintusból, de visszajött bolyongani tovább. Aztán megjött László is, széles mosolyával. Bejött a labirintusba Jean, Selene is. Egyébként utolsó közös utunkon Selene-nek megígértem, hogy egyszer még el fogom neki magyarázni, hogy miért nevettem minden nap a HIPPODROM-on, ahányszor csak megláttam…, de Selene nem úgy tűnt, mintha túlzottan érdekelné… Számára a hippodrom egy hétköznapi szó.

Ettől függetlenül igazán jól telt ez a hétvége, még ha érzésünk szerint kevesekhez is ért el a Labirintus üzenete. Sose felejtjük, hogy igazi urakként bántak velünk és a környék lenyűgöző volt, ahogy a hotel is. Azonban rögtön bontani kezdtünk, hiszen következő hétvégén már egy másik helyen fog állni a Labirintus. A hotelből is költözünk, sajnos, s az új helyen már nem Jean és nem Selene lesz, hanem egy új garnitúra.

Az új hely ugyanúgy Lille-ben volt, csak már más városrész volt a szervező, ezért kellett új helyre is költöznünk. A „stafétaátadás”, ahol a régiek (Selene-ék) átadtak minket az újaknak (Emanueléknek), stílusosan egy Tájföldi étteremben történt, Lille belvárosában. Emanuel el is mondta: évekkel ezelőtt már járt a Labirintusban, a Sziget-fesztiválon, sőt, ő már járt benn a Labirintusban itt, Lille-ben is.

A belvárosban eddig még nem jártunk. Szemet szúrt egy olyan utca, melynek mindkét oldalán graniőz-méretű matt-fekete pufi gyerekfejű sárkánybébik szobrai sorakoztak. Ide feltétlenül visszajövünk – súgtunk össze Guidóval. Aztán már benn, a specialitásokkal előrukkoló táj étteremben sokadszorra telezabáltuk magunkat. Az ennivalót nem sajnálták tőlünk vendéglátóink, igaz, a vegák nem mindig kaptak szájízüknek megfelelő harapnivalót a héten, mintha ezt hallottam volna. Nekem ilyen gondjaim nem voltak – igaz, az utóbbi években már magam is az egészséges táplálkozást részesítem előnyben.

Az új hotel egy gyönyörű templomra nézett, melynek harangjátéka gyönyörűen szólt, azaz gyönyörűen szólt volna, ha a hotel és a templom között nem lett volna éppen egy kb. 3x akkora építkezés, mint Pesten a Keletinél, a Móriczon és a Gellért téren van, együttvéve. Egész nap dübörögtek a munkagépek. „Szerencsére” a mi szobánk éppen a másik oldalon volt, ahová a zaj nem hallatszott át, de az meg lakótelepre nézett. „Kaptár” – ahogy Guido fogalmazott röviden.

A szobánk is feleakkora volt, mint a régi, viszont Kata és Ági közvetlenül mellettünk laktak, így szomszédolhattunk!! Át is mentünk és megnéztük a Snoopy gyere haza 1. részét Kata laptopján. Attól kezdve végig a “Kölcsönös és érdekmentes barátság”-ot énekeltük és nagyokat röhögtünk.

A dolgos-lógós csapatok közti különbség ekkor vált láthatóvá, mivel miközben Zsófiék minden reggel korán mentek építeni a Labirinbtust, mi négyen nagy nyugiba subidubiztunk, csellengtünk a városban. Végül is ez volt a megállapodás.

Hétfőn első dolgunk volt biciklit kölcsönözni. 3 euróért egy egész napra elvihettük a cangát – bágátell! … Először is megnéztük a sárkánybébiket. Aztán… a szívünk visszahúzott a Colysée-be Jeanhoz, meg a zöld álomszigetre, ahol a koncert volt, mert éreztük, hogy oda nem lehet nem elmenni még egyszer!!!

A városon le kellett merevedni! Igaz, engem, aki jóformán egész életemet Magyarországon töltöttem, nem nehéz elkábítani, de akkor is! És a bébisárkányok csak egy volt a tucatnyi emlékezetes látnivaló közül. És mondom, mi Lille-nek csupán két kerületében voltunk.

Végigbicikliztünk az úton, ahol azon a nagy napon Guido megmárózott a békanyálban. Annyira állóvíz volt ez, hogy még nappali fényben is lehetett volna azt gondolni, hogy szilárd cumó. Guido rekonstruálta a végzetes ballépést, természetesen nem teljesen, csak majdnem.

A Colysée-hez is elbringáztunk, de sajnos Jean szabadnapos volt. Az egész város tele volt szebbnél szebb parkokkal, épületekkel, mindegyiken francia zászló: piros-fehér-kék. Csak ámultunk-bámultunk!

Vásároltunk is, ha már kiváltottuk az eurónkat. Guido kedvesének, Zsuzskának ezt a szép táskát választotta!!

A Lille3000 fesztivál rendezvényeire ingyen belépésre jogosító nyakörvet kaptunk. Végül is egy ilyenre se mentünk el, legalábbis, ahol élni tudtunk volna ezzel a kiváltságos jogunkkal. A biciklikölcsönző mellett volt az egyetlen Lille3000-es rendezvény, melynek neve: Midi Midi BUDAPEST-BUKAREST. Ide benéztünk. Más nem volt kiállítva, csak egy zöld Trabant. Talán ebben hasonlít e két város? Vagy…???

Kritikus szemmel is néztük ám a várost! Megállapítottuk, hogy szinte ugyanolyan boltok sorakoznak, mint nálunk otthon (Lidl, Match, Ikea, stb.), ugyanolyan szeméthegyek vannak az utcán, ugyanannyi koldus, sőt szinte még több! Majdnem minden második ember más nemzetiségű. Rengeteg „roma”, rengeteg „fekete”, rengeteg arab. Nagyon szépek viszont a metróállomások. Nem sémisztikus, hanem fantasztikus ötletek tárháza!

Katával és Guidoval – szinte már unalmas!! – egy frenetikusan gyönyörűséges park kellős közepén találtuk magunkat, miután bejöttünk egy kapun, amelyen nagy zöld árba és felirat hirdette: kutyával belépni szabad! Ott ebédeltünk a fűben ülve.

Kölcsönös és érdekmentes barátság from Zollendroller on Vimeo.

Pár lépésre volt egy hatalmas épület. Gondoltam, ez is biztos valami művház, bekéredzkedtem pisilni. Persze nem tudok franciául, ezért csak mutogattam befele. Két ott dolgozó muksó elkezdett nekem franciául szövegelni, hogy ők már éppen menni akartak, de hát jól van, menjek be. Nohát ott mi volt! WC az nem, de két emeleten annyi nővény, mint még életemben nem láttam! Egy pálmaház trópusi fajok tömkelegével. Körberohantam, elbúcsúztam a kertész csókáktól, majd jó magyar szokás szerint egy bokorban könnyítettem magamon.

Egy szűk utcában egy furcsa kiállításra lettünk figyelmesek. Mivel egyébként semmi kiállításon nem voltunk, gondoltuk, na, adunk a kultúrának egy pofont és megnéztük. A kiállítás nagyon avantgardan adta elő magát. Kiszúrtam viszont egy szimpi teremőr csajt. Elkezdett nekem franciául szövegelni, persze egy kukkot se értettem, ekkor megjelent Kata, aki azt mondta neki, hogy inkább angolul értünk, úgy mondja inkább, erre ő, hogy angolul meg ő nem tud.

Ajvé, Kata elejtett egy fél mondatot magyarul, kb. hogy „na, akkor, inkább menjünk”, ám ekkor a lány kivirult, mint vetőkártyában a hirtelen öröm: „ti magyarok vagytok??!” Mi is nevettünk, és egy csomót beszélgettünk Júliával, akinek francia férje van, kisbabája, egy éve laknak Lille-ben, de már alig várja, hogy hazaköltözzenek Budapestre. Mert jó Lille, …de mindenütt jó, de legjobb Sopron.

Júliát meghívtuk a Labirintusba, az új helyre. Az új hely…hát izé… Hogy is mondjam? Mindenhez kuszkusz volt. Rájöttem, hogy egyáltalán nem baj, hogy eddig még soha nem ettem kuszkuszt, mert ezután se fogok. Volt persze más is, szóval jól lehetett lakni, nem arról van szó, de az a híres „francia konyha” eddig még nem mutatkozott meg. Egyébként később se. Sajt az volt dögivel, de ez ott ugye alap.

Az új sofőrünk Nabile, egy jópofa bevándorló csóka. Első nap bevágódott nálunk azzal, hogy a mikrobuszban felnyomta kakaóra a 90-es évek slágereit. Együtt énekelt mindenki! Azonban amikor másod-harmadnap is ugyanezt a válogatást tette be, megkértük, inkább hozzon francia hip-hoppot.

Hip-Hop – franciául Ip-Op. A szó elején nem ejtik a hát. Ezért mondtak mindig Otelt Hotel helyett, Hippodrom helyett meg ugye Selene Ippodromot. De Selene már csak a múltunkban létezett, bele kellett rázódni az új társaságba.

Ez nem ment nehezen, mert amikor már jól teleettük magunkat, Guido elkezdett labdázni a nagyteremben a három ottani kislánnyal. Hamarosan én is beálltam, majd csatlakozott hozzánk majdnem mindenki. Két csapat volt. Kapu nem, csak arra ment, hogy melyik csapatnál van éppen a laszti. Felfoghatjuk ezt csapatépítő tréningnek is, ami oldotta a feszültséget, de az biztos, hogy jó pihenéssel készültünk rá a következő napi Labirintusra, miután szétugráltuk magunkat.

Jött a kemény időszak. Az előbb már mondtam, valszi, rosszul lett kommunikálva a cucc, a spirituális dolgokra érzékeny érett szellemi emberek helyett, ismét csak gyerekek jöttek. Ráadásul mivel valószínű, hogy ez a kerület minálunk a nyóckernek felel meg, illetve a lakótelepi gettóknak, ahol a kölkökre rá se néznek a szülők, csak verik őket, ez nagyon erősen rányomta a bélyegét erre a három napra, amíg a Labirintus tartott. Ezek a bandába verődött tizenéves suhancok bejöttek rombolni, pusztítani, lopkodni. Fotózni nem is mertem, mert még kitépik a kezemből a fényképezőgépet, aztán elrohannak vele. Egy rettegés volt rajtam órákon át! De szerintem a többieken is. Több kellékemet ellopták, meg kunyeráltak, a pofámbaröhögtek, szaggatták a falakat (lepedőket), rohangáltak a Labirintusban, mint a hülyék, stb.

Ági, aki mint Földanya, szerepe szerint mindenkinek énekelt egy dalt, melynek a szövegét utána elolvashatták franciául is. Az előző helyen ezt – Ági mesélte – minden gyerek az ölében ülve hallgatta végig, itt többször volt, hogy annyira kijött a sodrából a neveletlen kölkök viselkedésén, hogy úgy ráordított egyikre-másikra, hogy rám a frász jött!

Erre az eszméletlen helyzetre egyikünk se volt felkészülve. Aznap mindegyikünk szomorú volt. Azon törtük a fejünket, hogy mit lehetne csinálni. Mert persze azért nem minden gyerek volt deviáns, viszont a mi hangulatunkat (legalábbis az enyémet, mert hiszen a többieket én nem láttam szinte soha) a néhány gettóstól való rettegés határozta meg.

Másnap kezdés előtt mindahányan: a Mágus, a Mérséklet, a Kocsihajtó, az Akasztott, a Föld, a Világ, a Próféta, a Csillag, és én, a Bolond beültünk a Labirintus közepén lévő körbe, megfogtuk egymás kezét, és fohászkodtunk, hogy a gyerekek csillapodjanak le, érezzék, amit adni szeretnénk nekik, szeretetet. Olyan érzésem volt, mint amit az egyik Tibetről szóló filmben láttam, hogy amikor jöttek a kínaiak elfoglalni Lhászát, a fővárost (gépfegyverekkel a tibetiek középkori fegyverei ellen), minden szerzetes órákig imádkozott, hogy térjenek észre és menjenek haza a saját országukba a kínaiak, …aztán azóta van kínai elnyomás Tibetben.

Másnap is visszajöttek a suhancok rohangálni, meg rombolni. Tudtuk persze, hogy akiknek igazán való lenne a szeretet és a törődés, azok éppen ők. Mivel ezek a rossz gyerekek, akikkel mi, akik nem értünk a nyelvükön, nem tudtunk mit csinálni, örökké visszajöttek a Labirintusba szórakozni, marhulni, különféle szankciókon törtük a fejünket, de egyik se jött be. Például a bejárat elé korlátot építettünk, hogy ne lehessen soron kívül bemászkálnia azoknak, akik már egyszer kimentek, meg ilyenek…, de akkora sorállás, annyi érdeklődő nem volt, hogy ennek jelentősége lett volna, tehát továbbra is tanácstalanok maradtunk.

Volt, aki azt mondta, ezek a gyerekek remekül szórakoznak, tehát végül is jól érezték magukat a Labirintusban – csak éppen totálisan nem abban a formában, ahogy mi szerettük volna. A Labirintus nem gyerekprogram, ahogyan a Tarot kártya se feketepéter. A Tarot kártya nem is jóskártya, mint ahogy azt sokan – tévesen – gondolják, hanem a Tarot kártya által kapcsolatba léphetünk olyan valóságokkal, melyek túlmutatnak a fizikai szinten. Hogy ez iránt óriási érdeklődés mutatkozik, az nem vitás. Mint már említettem, a Szigeten állandóan hosszú sorok állnak. De gyerek legfeljebb egy-egy, ha bejön, mivel ehhez feltétlenül szükséges valami spirituális irányultság.

Otthon, az otelban persze nem búslakodtunk. Nem volt túl jó ez, ami a Labirintusban történt, de mi attól még jókat mulattunk. Nekem, mint bolondnak van ugye 24 féle performanszom. Aki a halált húzta, annak adok egy héliummal töltött lufit, hogy gondoljon valamire, amit el akar engedni, aztán engedje el. Az elrepülő lufi szimbolizálja, hogy a dolgokat el lehet engedni. A padom mellett volt egy héliumos palack, amivel lufikat töltöttem fel. Poénból feltöltöttük Guido óriás méretű gumilabdáját is héliummal, ami persze nem repült el, viszont éjjel átjöttek hozzánk Katáék és hatalmas röhögések közepette mind a négyen verseket mondtunk elváltozott manó-hangon.

Az utolsó munkanapon, vagyis amikor utoljára volt Labirintus Lille-ben, esett az eső. Ilyenkor nincs Labirintus, mert nincs tető. De ha lenne tető, akkor se lenne, mert ha esik, nincs ember se, aki megnézné. Ezen a napon ez kivételesen nem volt így, mert éppen a Labirintus mellett ment egy program, aminek egy csomó nézője volt.

Lovasbemutató. Mikrofonba ordították, hogy „Borisz!!! Szása!!! Natasa!!!” Azok meg produkálták magukat lóháton. Akkor került elő az a fószer, akarom mondani, öreg bácsi, aki voltaképpen megmentette a magyarok becsületét. Mindenki arra volt ugyanis felizgulva, hogy majd egy csomó magyar látogatónk lesz. Nát eddig egy se volt, legfeljebb magyar származású, ugye László. Ám ő nem tud magyarul. Sza hoppá. Júlia meg nem jött el, csak ez a bácsi, aki 56-os menekült. Guidoval hosszan beszélgettünk vele. Jól leszólta az egészet. Több ezerből mára jó, ha húsz magyar él és azok gyerekei se tudnak magyarul.

Nála volt egy karikás ostor. Pattintott párat, de akkorát, hogy beleremegett a föld. Tegnap már benn volt a Labirintusban, ma a lovasbemutatóra jött csak, ami úgy volt hirdetve, hogy kozák-magyar lovasok. Akart beszélni velük, de ezek szerinte tősgyökeres franciák, még oroszul se tudnak, nemhogy magyarul. Ekkor a Szásáék odaszóltak a bácsinak (franciául), hogy hagyja abba a pattogtatást, mert a lovak beijednek.

Amikor vége lett a lovasbemutatónak, eszméletlen tömeg ment el a még száradó Labirintus mellett. Szomorúan néztünk utánuk. Pár óra múlva már engedtünk be embereket. Akkor is azért jöttek jópáran, vagyis volt sor. A „rosszfiúk” megszelídültek, nem volt egy „botrány” se. Végül is jó volt ez a második helyszín is, tanulságokkal teli. A bontásban mindenki részt vett.

Utolsó nap, hétfőn jutott idő vásárolgatni. Lille-ben is van bolhapiac, de ott az utcán egy jó hosszú szakaszon. Tisztára, mintha a Pecsában lennék, olyan érzésem volt! Az óriási kínálatból csak egyetlen „értelmeset” találtam: egy plüss Macilacit fél euróért (kb. 150 forint). Természetesen lecsaptam rá – ez volt az évszázad üzlete! Nem lehetett otthagyni. Aztán Guidoékkal elmentünk a városközpontba ruhákat venni, meg ezt-azt ajándékba. Barni, a fiam, nagy Camambert-rajongó, neki könnyű volt a kívánságára tenni, vettem neki három féle eredeti francia (!) büdös sajtot!

Míg mi vásárolgattunk, a dolgos négyek (Zsófiék) fölpakolták a Labirintus kellékeit a teherautóra, ami már robogott is haza, Pestre. Kedd délelőtt mi nyolcan – immár együtt – egy Air France járattal indultunk el a De Gaulle repülőtérről szintén haza, Magyarország felé.

Nagy örömömre a repülőgépen éppen a Mormon nővér mellé ültem, akivel nagy vígan végigdumáltuk a hazafelé vezető utat. A Mormonokat imádom! – De ez már egy másik történet.

Franciaországban, ahol még soha ezelőtt nem jártam, Lille-ben egy csomó élménnyel gyarapodtam. Augusztus 10-étől folytatom a bolondozást a Sziget-fesztiválon. Búcsúzóul köszönöm szépen mindazoknak a figyelmét, akik idáig elolvasták, mert azért ez nem volt semmi! Írni se, hát még olvasni, ugye? Ígérem, ezentúl nem fogom leterhelni senki agyát ilyen hosszú posttal!