Sokszor ér az a nem alaptalan kritika, hogy írásaimban néha túlzásba viszem a szlenget. Ecren nemétem, esz mé monják??! Számomra egy-sze-rű-en pompás szórakozás a szavakkal zsonglőrködni, játszani, ha úgy tetszik. Általános benyögés, hogy a nem szabályszerűen, “slendriánul” használt szavak, szószerkezetek alkalmazása által silányul a nyelv, ami persze nem igaz, s ezt nem más, mint egy igazi nyelvész, Nádasdy Ádám, is állítja. Jópár éve a Narancsban jelent meg egy cikksorozata, ami fönn van a neten, én imádom!
[Magyar Narancs, 2002/02/14, p. 40]
A miért és most szavakat gyakran a szóvégi -t nélkül ejtjük, tehát miér’ (sôt mér’), illetve mos’ alakban: Miér’ kell indulni? illetve Mos’ kell indulni. (A -t elhagyását aposztróffal jelölhetjük.) Elsô látásra az ember azt gondolná, hogy a beszélôk kényelembôl, takarékosságból, sôt hanyagságból vagy mûveletlenségbôl hagynak le hangokat a szavak végérôl. Ez nem igaz, hiszen a magyar szóvégi -t másutt szilárdan tartja magát, senki se mond olyat, hogy *Ez a beszéd sér’ minket vagy *A mus’ igazán finom. A beszélôk megválogatják, hol lehet elhagyni a -t-t és hol nem. Nincs tehát olyan szabály, hogy “beszédben (akár lezser vagy gondozatlan beszédben) bármely szóvégi -t leeshet”.
Nézzük elôbb a miért-et, és keressünk hozzá hasonló eseteket. Újságér’ ment a közért melletti sarokra. Az újságér’ alakot mindenki használja, a közért üzletnevet viszont senki se ejti úgy, hogy *közér’. Nehéz lenne tisztán hangtani magyarázatot találni arra, hogy az egyik esetben leeshet a -t, a másikban nem, hiszen az újságért és a közért ugyanolyan hangokra végzôdik, ráadásul a példában mindkettôt m- követte. Míg a sért, közért, vagy akár a ragozott kért, bért szavakból nem eshet le a -t, addig az újságér’, sóér’, ezér’ szavakból igen — nyilván azért, mert ezekben az utolsó három hang éppen az -ért rag, azaz egy értelmes nyelvtani elem. A szabály ezek szerint úgy szól: “Az -ért ragból (de csak onnan!) bármikor elhagyható a -t.” Nevezzük ezt a szabályt “Ért-kopásnak”); a beszélôk — persze anélkül, hogy tudnának róla — ezt követik, szó sincs arról, hogy véletlenszerûen hagyogatnának el hangokat. A szabály nem tisztán hangtani, hanem kapcsolódik a nyelvtanhoz (tehát az értelmes elemek világához), hiszen nem bármely -é+r+t végû szóra érvényes, hanem csak aazokra, ahol az -ért önálló jelentéssel bíró elem. Az Ért-kopás szabálya nyelvtani feltételekhez kötött hangtani szabály.
A miért-tel azonban mégsem ilyen egyszerû a dolog, mert abban — legalábbis amikor “mi okból?”, “warum?” értelmû — az -ért elem rég elhomályosult, a mai beszélô számára már nem *mi+ért fölépítésû ez a szó. Ez abból is látszik, hogy az -i- is kieshet: mért (vagy mér’) — míg például a kiért alak sose lehet *kért (vagy *kér’), mert annak máig áttetszô a szerkezete: ki+ért. Ha pedig a miért-ben nincs -ért, akkor az Ért-kopásnak itt nem szabad mûködnie. A magyarázat inkább az, hogy a gyakori, nyelvtani funkciójú szavak valamely koptatószabály híján is ki vannak téve a kopásnak (pl. találom > talán > tán). Ezért eshet ki a miért-bôl az -i-: “De mér e csönd?” írja Kosztolányi. Sôt, még az -r is leeshet: Mé fogjam be a számat? Ezek a kopások csak erre a szóra vonatkoznak, és érdekes módon nem érzékenyek arra, hogy a következô szó magánhangzóval kezdôdik-e: Mé ingerled azt a kutyát? (Természetesen létezik a kiért-tel párhuzamos “igazi” mi+ért is, pl. Te miért [vagy: miér’] cserélnéd el a sílécedet? — Egy korcsolyáért. Ebben a fenti kopások természetesen nem mutatkoznak, kivéve az Ért-kopást, de ez rendjén is van, hiszen az a szabály minden értelmes -ért ragra vonatkozik.)
A hangsúlytalanság mindig elôsegítôje, katalizáló tényezôje a kopásnak, mint azt a mert példája mutatja: ez a szó eredetiletg azonos volt a miért-tel, ám mivel (kötôszói szerepû lévén) hangsúlytalan, sokkal hamarabb kopásnak indult, s már a középkorban mert-ként jelentkezett, a mai beszédben pedig mer’, sôt me alakban is él: Retteg, me háromszor megbukott. Mindez azonban a miért-re nem igaz, hiszen a miért/miér/mért/mér/mé — mint kérdôszóhoz illik — hangsúlyos helyzetben szokott állni (tessék hangosan kimondani a fenti példákat).
Oda jutottunk tehát, hogy a miért “warum?” kérdôszóban a t, i, sôt r lekopása nem valamely általános szabály következménye, és nem is a szó hangsúlytalanságától függ. A kopást egyszerûen a gyakorisággal, a belsô szerkezet elhomályosulásával magyarázhatjuk, vagyis ennek a szónak a “szótárban” (a beszélôk fejében lévô adatállományban) ilyen alakjai vannak. Ezeket “gyenge alakoknak” nevezhetjük.
Más a helyzet a most-tal. Amikor hangsúlytalan, “hát, nos, szóval” értelmû — ilyenkor általában a mondat elején áll — , akkor a -t szabadon leeshet a végérôl: Mos’ ôt ez mennyiben érinti? Há’ mos’ nem értek semmit. Hogy itt nem idôhatározó, hanem egyfajta töltelékszó, az abból is látszik, hogy múlt vagy jelen idôt kifejezô szó mellett is mondjuk: Mos’ egy héttel ezelôtt még nem fájt. Mos’ jövôre is lesz kedvezmény? Ilyenkor mindegy, hogy magán- vagy mássalhangzó követi, azaz a leesésnek a hangsúlytalanságon túl nincs fonetikai feltétele. Amikor azonban a most szót rendes idôhatározóként használjuk (“mostan” értelemben), akkor hangsúlyos, és ilyenkor másképp viselkedik. Mos’ költöznek Bécsbe — ez létezik, de *Mos’ indulnak Bécsbe — ez nem. Itt a -t leesése már attól függ, milyen hanggal kezdôdik a következô szó: ha mássalhangzóval, akkor leeshet, ha magánhangzóval, akkor nem. Ez fonetikailag érthetô, mert ha a most után mássalhangzó-kezdetû szó áll, akkor ugyebár három mássalhangzó torlódik egybe, s ilyenkor a középsô törlésével könnyítünk magunkon.
A lekopásban tehát a miért ment messzebb, hiszen hangsúlyosan is használjuk a gyenge alakjait (miér, mér, mé), míg a most-ból csak a hangsúlytalan, kötôszószerû használatkor lehet korlátlanul lehagyni a -t-t, a hangsúlyos, “mostan” értelmében viszont csak mássalhangzó elôtt, tehát ez még a hanghelyzethez van kötve. Érdekes, hogy a magyar írásszokás a -t leesését nemigen vette be: míg a “mért” írás az irodalomban, költészetben elfogadott, addig a “mér” igen ritka, csak olyan nyelvi rebellisek engedik meg maguknak, mint Kosztolányi; a “mos” pedig nem is létezik.
Két figyelmeztetés. A fentiek mind a viszonylag fesztelen, de nem túl gyors beszédre vonatkoznak. Ha nagyon felgyorsul a beszédtempó (zenei szakszóval “presto” sebességû lesz), akkor mindenféle hangkiesések történnek, melyek a fenti alakokat is magukkal sodorják: ekkor már ilyeneket kapunk (most ezeket nagyon gyorsan tessék kiolvasni): A füs’ a sze’embe ment, A közér’ e’ôtt á”tam, és persze Mos’ ind’lnak Bécsbe. A presto beszéd egyfajta “overkill”, mindenen átgázol, s így nem az adott szavakat jellemzi, hanem már csak a hangfolyamot.
A másik: a nyelvet a legkevésbé sem zavarja, hogy a lekopással létrejött mér és mos szavak egybeesnek az ô mér, ô mos igékkel, hiszen a szövegösszefüggésbôl úgyis kiderül, melyik melyik. Hogy mér mér a Bözsi, ha a Manci mos mos.
Saját hozzáfűzés: Oké, mos má elég vót, me má mek e alunni!
Legutóbbi hozzászólások