Van nekem egy régi ismerősöm, barátom, a facebookon ismét találkoztunk. Időnként feltesz egy kérdést, amihez mindig rengetegen hozzászólnak. Egyik utóbbi kérdése az volt: kórházban, vagy otthon? Fején találta a szöget a lelkemben. Főleg, mert a többség a kórház mellett voksolt.

Egyértelmű a válaszom: OTTHON!
Jómagam mindkettőnek tanúja voltam és összehasonlíthatatlan élmény, mamának, babának, apának egyaránt.

Csak utólag olvastam el, hogy döntő többségben a kórházra szavazott mindenki. Sajnos ilyen jól működik a népbutító propaganda. Csak annyit mondok el, hogy az otthonszülés nem úgy van, hogy “upsz, én most itthonmaradok szülni”. hanem már a terhesség első fázisában fel kell venni a kapcsolatot az otthonszülést végző orvossal, aki KIZÁRÓLAG akkor vállalja a szülés otthoni levezetését, ha előre láthatólag SEMMI komplikáció nem várható. A szülések döntő hányada pedig ilyen. Teljesen fölösleges az egész kórházasdi. Komplikáció pedig a kórházakban is előfordul, sőt, csecsemőhalál is, de ezt nem verik nagy dobra. —- én saját tapasztalatból csak ajánlani tudom az otthonszülést, de csak olyanoknak, ahol anya is, apa is megingathatatlanul mellette van és kellően tájékozott.

(természetesen nem élek vissza mások személyiségi jogaival, a neveket és a megosztásokat bizalmasan kezelem, de itt jött egy kioktató hangvételő válasz a felvetésemre, miszerint örüljek neki, hogy nálunk nem történt semmi baj, de ő inkább nem kockáztat és bevonul a kórházba szülni.)

Ezért mondam, illetve írtam, csak olyan fogjon bele az otthonszülés-projectbe, akiben nem merülnek fel ilyen gondolatok. Akiben felmerül, szíve joga, menjen kórházba. Minden évben tartanak otthonszülött (vagy hogy is mondjam?) találkozót tömérdek résztvevővel. Nem kötelező, sőt, nem is államilag javasolt. Mégis akik otthon szültek, mind áldják az eget, hogy erre volt lehetőség.

És mondom, ez nem csak a szerencsések jussa, hanem (pontos arányszámot mondani pillanatnyilag nem tudok – otthonszületett kisebbik fiam már 14 éves) a szülések döntő többsége otthon is elvégezhető. És ahol a “népes család ideges, sivalkodik, le-föl rohangál” – ahogy a facebookon írta egy hozzászóló -, az már régen rossz. Miért kéne mindenkinek otthon lennie? – viszont akit az anya szeretne maga mellett tudni (nálunk pl. mindkét keresztanyuka jelen volt), az gond nélkül eljöhet. De ha nem akar senkit, akkor senki nem lesz ott, csak a szülésznő, a dúla és az apa. Nem mint a kórházban, ahol vészhelyzet-feelingben tucatnyi orvos, nővér, néha orvostanhallgatók is vannak és totál fényár, rideg fehér kórházi falak, mindenki műtősruhában, meg a többit nem is sorolom, mert arra visszaemlékezni is rossz, betegként kezelik, megalázzák a kismamákat. Aki erre vágyik, ám menjen kórházba szülni.

Otthon egész más. Otthon csend van nyugi van, félhomályban szabadon választható nyugis zene szólhat, vagy csend akár, ha az az anyának a jobb. A szülésznővel és a dúlával a hosszú hónapok alatt családtag-szinten megismerkednek a szülők, nem a rideg orvos-paciens viszony van…és még folytathatnám napestig. Otthonszülni egy csoda. Az emberi életben a születés egy csoda. Sajnos több, mint 100 éve ezt a csodát az orvos-társadalom (egyértelmű anyagi érdekből) egyszerű orvosi folyamattá degradálta, amit az elbutított népesség be is kajólt. Persze, hogy jó, ha van orvosi háttér olyan esetekben, ahol az nélkülözhetetlen. De a szülés nem betegség. A laikusok szerint “azért biztos, ami biztos, kórházba köll mönni, hiszen ki tudja, mi lesz majd ott”, ugye? Ez mozog a többség fejében. Halat enni is természetes folyamat. De ha valaki lenyel egy szálkát, az már orvosi eset. Ilyen alapon halat enni csak kórházban lehetne, hiszen ki tudja, nem nyelünk-e le szálkát, ami veszélyezteti az életünket.

Túlmisztifikálják a szülést, pedig az nagyon egyszerű dolog – és szép. Gyönyörű. Amikor hagyják, hogy az anya akkor szüljön, amikor annak eljön az ideje, nem injekciózzák, nem gyógyszerezik, amikor nem vágják el a köldökzsinórt, nem mossák le a magzatmázat, nem viszik el megmérni a babát, ahelyett, hogy az a kis újszülött a saját mamája hasán feküdve fedezné fel a saját kis világát. Amikor minden jelenlévő szemében örömkönny gyűlik. Megdőlnek olyan kőbevésett konvenciók, mint hogy a “gyerek, amikor megszületik, fel kell, hogy sírjon”, mert miért sírna? Csak édesen nyekereg, most bújt ki, de már ott erőlködik, mászik fel édesanyja hasán a mellbimbóig – ez maga a csoda és ezt kórházban megélni nem lehet, de akibe jól beprogramozták felülről, mit kell csinálni, hogyan kell élni, mit kell venni, mit kell enni, milyennek kell lenni – és ugye: hogy hol KELL szülni, annak lelke rajta, vonuljon be kórházba, egészségére.

Félreértés ne essék, én is kórházban születtem, és a születés mindenhol egy fantasztikus, nagyszerű, csodálatos dolog. Számomra az első fiam születése is ilyen volt. Én pl. sokkal előbb vehettem őt szemügyre (a mérlegen), mint a saját édesanyja, én magam vágtam el a köldökzsinórját, néztem, ahogy fürdetik – és nem lázadoztam, hogy ezt nem is így kéne csinálni, mert a világképemben ilyen, hogy “otthonszülés” nem létezett. Csak később tudtam meg, hogy ilyen is van. Azóta viszont otthonszülés-hívő lettem. Ami most van, a nem más, mint rémisztgetés. Mindenki fél attól, amit nem ismer. Aki ellenzi az otthonszülést, az még sose volt jelen otthonszülésnél, aki ugyanis jelen volt, az mind pártolja. A kórházban való szülés olyan mélyre beleivódott az emberekbe, hogy képtelenség , legalábbis nem könnyű onnan kimozdítani. A sok ezernyi (tízezernyi? százezernyi?) otthonszülés-hívőt képtelenség kitéríteni a hitéből. Köszönjük Geréb Áginak, hogy ezt a csodát elérhetővé tette számunkra!